Na, ilyen az, amikor fél fejezetet akarok írni, mert nincs időm. Lesz belőle 9 és fél oldal :D
Ne haragudjatok az előző heti kimaradásért, szerintem most duplán bepótoltam. Már csak azért is, mert 18+-os a rész :O Sose volt még ilyen. Annyira azért nem durvulunk, de kezdünk belecsapni a lecsóba, szóval jobbnak láttam feltüntetni a dolgot.
Kérlek, mindenképp írjátok meg nekem a véleményeteket, iratkozzatok fel és olvassatok! :3
Furcsa volt
reggel a csendre ébredni. Megszoktam már, hogy a fiúk valamit mindig
zajonganak, most viszont nem. De legalább már tudtam, hogy biztonságban vannak.
Erőtlenül
nyúltam az éjjeli szekrényen csörgő telefonom felé. Mivel hamarosan elkezdődik
a suli, próbálom magam a koránkeléshez szoktatni, több-kevesebb sikerrel.
Mormolva
nyomtam ki az ébresztőt, majd anélkül, hogy bekukucskáltam volna Daniel
ablakán, felnéztem az égre. Rettentő csúnya lett az idő, mondhatni, már igazi
ősz lett. Azért arra nagyon kíváncsi leszek, hogy vajon viharban is
megtartják-e majd a játékot. Nem sírnék, ha nem…
Épp, amikor
erre gondoltam, hatalmas villám hasított át az égen, majd néhány másodperccel
később olyan hangos dörgés támadt, hogy még az ablakok is beleremegtek. A
hatalmas, áztató esőcseppek átláthatatlan függönyt alkotva zúdultak le a
földre. Ismertem ezt a fajta zivatart, a nagyvárosban is nagyon sokszor volt
hasonló; ilyenkor épp elég volt csak pár másodpercet odakint tölteni, és az
ember azonnal bőrig ázhatott. Tökéletes időzítés egy forró zuhanyra.
A gondolattól
máris sokkal jobb kedvvel pattantam ki az ágyból és siettem le a földszintre a
fürdőbe. Azért mégiscsak akadt valami haszna, hogy a fiúk nem voltak itthon. A
lépcsőn félúton eszembe jutott valami. Megálltam, majd egy kaján vigyorral az
arcomon lehúztam magamról a pizsamafelsőt. Eddig sose volt rá alkalmam, hogy
odahaza meztelenkedjek, és az igazat megvallva mindig furcsán néztem azokra az
emberekre, akik ezt csinálták. De most…
Odabent elég
hideg volt. A vihar szinte az összes maradék meleget kiszívta a ház falai
közül, és az sem segített túlzottan, hogy amióta a fiúk eltűntek, nem is
fűtöttem be. Épp ezért kicsit megráztam magam, ahogy kezdett végigfutni a
bőrömön a hűvös. Furcsa érzés volt, hogy a melleimet nem fedte el semmi, és
csak úgy meredtek előre a világba. Ja, hát azt hiszem, hogy ezt többet nem
fogom csinálni… még így is, hogy senki sem látott, épp elég kínos volt. Elég
túlértékelt dolog, de talán most az egyszer beleférhet. Elengedtem a dolgot egy
lemondó vigyorral, majd újra nekiindultam.
Éppen hogy
leértem a lépcsőről és fordultam ki a sarokból, amikor a bejárati ajtó egyszer
csak kinyílt. Daniel lépett be rajta csurom vizesen, a kezében egy kosarat
markolászva. Lett volna néhány másodpercem felsikoltani és visszafutni, vagy
legalább eltakarni magam a levetett pólómmal, azonban a férfi nyakán lefolyó
vízcseppek látványa, amint eltűntek a kabátja alatt, túlságosan is lekötött
ahhoz, hogy cselekedni bírjak.
A szomszédom
még mindig nem látott meg engem, szórakozottan, halkan dudorászva zárta be maga
mögött az ajtót, aztán lerúgta a cipőjét és ledobta magáról a kabátját, csak
ezután vett észre.
Istenem, úgy szégyellem magam! Teljesen
olyan, mintha szánt szándékkal akartam volna elcsábítani, pedig nem. Egyszerűen
én csak nem bírok cselekedni. Ott állt velem szemben, láthatóan nem volt
képes megszólalni a látványtól, zavartan és fülig pirulva akart elfordulni, viszont
a tekintete egyfolytában visszafordult a pihegő mellkasom felé. Láttam rajta,
hogy mit akart, láttam rajta, hogy küszködik, hogy visszafogja magát. Pontosan
úgy, ahogy én is. Semmi mást nem akartam, csak a hatalmas, meleg tenyerét a
meztelen derekamon érezni.
‒ B-bocsánat.
‒ Aztán végül mégis magam elé vettem a fölsőmet. Nem tudtam mire vélni az
iménti viselkedésem, beszélni pedig úgy egyáltalában nem is akartam róla, ezért
inkább bevonultam a fürdőszobába. Minden ezutáni csak kínos lett volna. Még kínosabb.
Vajon mit gondolhat ő ezek után?
A forró víz
fehér páraként csapódott ki a fürdőszobában. Olyan sűrű volt és fojtogató, hogy
már alig kaptam tőle levegőt, és próbáltam erre fogni, hogy ennyire szédült a
fejem. Pedig őszintén tudtam, hogy mindez csak hazugság. Csupán arról volt szó,
hogy a hideg nappali után a meleg víz pontosan olyan érzést keltett bennem,
mintha Daniel forró bőre fedné be az enyémet.
Vajon mi lesz, ha kimegyek? Ott lesz még?
Mit fog csinálni? Én mit fogok csinálni?
Szégyelltem
magam, amiért ennyire akartam őt. Mindvégig tetszett nekem úgy, mint férfi, de
sosem kívántam meg. Ennyire, hogy félmeztelenül ne tudjak cselekedni, biztosan
nem. Miért lehet ez? Talán mert nincsenek itthon a fiúk, és ilyen furcsa
hatással van rám egy számomra vonzó férfi közvetlen jelenléte? De az is lehet,
hogy tudom, hogy ez az egyetlen esély arra, hogy ne bukjunk le. Egészen addig,
amíg a rokonaim nincsenek itthon, bármi történhet közöttünk, azt soha senki nem
fogja megtudni. Más esélyünk úgyse lenne. Meg nem is kell. Minek? Az istenért,
tizenöt évvel idősebb mint én, mégis hogy néznénk ki egymás mellett?
Az arcom a
tenyerembe temettem, hagytam, hogy a hajamon is végig folyjék a víz. Láttam
kettőnket a lelki szemeim előtt. És valójában baromi jól mutattunk együtt.
Elzártam a
csapot, ezután még vagy egy percig lehajtott fejjel próbáltam összeszedni a
gondolataim, de mindhiába. Rossz ember vagyok. Rossz lány vagyok. Nem tudtam,
mi fog történni, ha kimegyek, de azt pontosan tudtam, hogy én mit akarok, mi
történjen.
A megszáradt
ruháim a szárogatón lógtak, zoknival, melltartóval és bugyival együtt. Ott volt
előttem egy egész szett, én mégis inkább úgy döntöttem, teszek egy próbát.
Gyorsan áttöröltem magam, aztán egy másik törölközőt végigtekertem a testemen;
alatta semmi.
Furcsa.
Egészen eddig fogalmam sem volt, vajon ő mit érezhet, és azt se tudtam, mit fog
reagálni, ha majd meglát egy szál törülközőben, de amint megérintettem a
kilincs aranyosan csillogó gombját, mint a villámcsapás hasított belém egy
fülledt, fojtogató érzés. Azt hiszem, a legjobban az izgalomhoz tudnám
hasonlítani. Immáron kétségem se volt afelől, hogyha én innen kimegyek, akkor
Daniellel szeretkezni fogunk. A gondolatra még a fejem is elszédült, azonban
rettentően izgatott. Mindent a kezeimben tartottam, mindent én irányítottam, és
számítsak ettől akármilyen rossz embernek, bűnbe akartam esni. Mágnesként
vonzott a tilosban járás. Minden percét akartam.
Ettől
függetlenül csak lassan, óvatosan nyitottam ki az ajtót. A fejem úgy zubogott
az oda áramló vértől, hogy alig láttam. Furcsán működik olyankor az emberi
elme, amikor tudja, mi fog történni. Minden lépés, minden mozdulat úgy tűnik,
mintha meg lenne írva, és mintha te csak a megrendezett valóságnak megfelelően
cselekednél, hogy ki ne ess a szerepből. Sosem olvastad a forgatókönyvet,
hiszen te magadnak írtad meg, jobban mondva csak tudod, mi lesz, éppen ezért
nem is történhet másképp, mégis féltesz minden másodpercet, hogy eltérsz a
szövegkönyvtől, és ezáltal megváltozik minden. Holott ez lehetetlen, hiszen a
szövegkönyv nem létezik. És minden olyan esetlennek érződik. És hiába tűnik
lehetetlennek, nem ábrándozol, hanem épp a valóságot éled, de ez annyira kiránt
belőle, hogy az egész csupán olyan, akár egy álom. Az is annak tűnt, ahogy Daniel
ott térdelt a kandallónál, és a megrakott tűz előtt melengette a kezét.
Miután
észrevett, egy szót sem szólt. Felegyenesedett a guggolásból, és engem nézett,
én pedig őt. Szinte hallottam, ahogy gondolkodik, mi legyen a következő lépés.
Éppen ezért én tettem meg helyette. Felé kezdtem el menni, mindeközben annyira
koncentráltam, hogy ne akadjanak össze a lábaim, mint még soha. Közel mentem el
mellette, a vállammal direkt hozzáértem, amitől végigfutott bennem az izgalom,
de próbáltam nem törődni vele. A kandalló elé guggoltam, majd ahogy az imént ő,
én is melengetni kezdtem a kezemet. Néhány kósza pillanattal később ráemeltem a
tekintetem. Nagyokat nyelve vette fel velem a szemkontaktust. Hogy még jobban
lássam, felemelkedtem, és hátat fordítva a tűznek beszélni kezdtem.
‒ Köszi, hogy
befűtöttél. Nekem teljesen kiment a fejemből.
‒ Igazán nincs
mit – bólintott. Ahhoz képest, hogy láttam, mennyire zavarban volt, igazán jól
titkolta. ‒ Csak nem akartam, hogy megfázz.
‒ Kiskoromban
is mindig itt melegedtünk, miután hazajöttünk valahonnan.
‒ Tényleg?
‒ Igen. De
azért sokkal másabb egy olyan emberrel, aki nem a rokonom – nevetgéltem.
‒ Miben
másabb? ‒ Daniel hangja egy ponton elbicsaklott. Olyan mélyen beszélt, mint még
soha, szinte duruzsolt a fülembe. Hülye vagyok, vagy tényleg el akar csábítani?
Mélyen a
szemébe néztem. Az aranyszínű íriszei felparázslottak, akárhányszor csak
megemelkedett a mellkasom a légzéstől. Feszülten és inasan állt előttem, mint
egy vadállat, ami bármelyik pillanatban kész lecsapni. A nyakán a nyelésektől
mindig megemelkedett az ádámcsutkája, és legalább olyan szaporán vette a
levegőt, mint én. A homlokán a tétlenségtől, a szája szélén pedig a
kalandvágytól gyűltek össze a ráncok.
‒ Nem tudom –
vontam meg a vállam. ‒ Az is furcsa, hogy Maxék nincsenek itt. Hozzá vagyok
szokva, hogy legalább az egyikük látja, mit csinálok, de most… ‒ Elnevettem
magam. ‒ Ezért próbáltam ki, milyen meztelenkedni itthon, ne haragudj! Nem úgy
terveztem, hogy meglátsz majd.
‒ Semmi gond –
mormolta. ‒ Igazság szerint nekem is furcsa, hogy nem lát a nagybátyád. ‒
Láttam, hogy kezdte venni a lapot. A sötét borostája alatt egyre szélesebb lett
a vigyora, és a kisugárzása is teljesen megváltozott. Eltűnt a kissé rémültebb
kisfiú, Daniel végre kihúzta magát, összefonta a hatalmas karjait a széles
mellkasa előtt, majd az egyik szemöldökét megemelte. Mostanra már ő is tudta,
mi lesz a vége. Innentől már csak játék az egész. Ugyan tilos, de mégiscsak
játék. ‒ Szóval neked a meztelenkedés volt az, amit meg akartál tenni, amikor
nem figyel?
‒ Tök klisé,
nem? – nevettem.
‒ És milyen
volt?
‒ Túl van
értékelve – legyintettem. ‒ Azt hiszem, hogy az esetek legnagyobb többségében
én ruhás-lány vagyok.
‒ Az esetek
legnagyobb többségében? – kérdezte játékosan intonálva.
‒ Úgy tűnik. ‒
Megvontam a vállam.
Ezután pár
másodperces csend következett, miközben én csak azon bírtam agyalni, vajon
meddig fog még elnyúlni az előjáték.
‒ És neked van
ilyen?
‒ Mármint?
‒ Olyan dolog,
amit meg akarsz tenni, amikor nem figyel Max mindent látó szeme?
Daniel erre a
mondatra csak jobban kihúzta magát, görbén fölfele nézve falt a tekintetével.
‒ Van ‒
dörmögte, majd közel lépett hozzám. Az ujjai az arcomhoz kúsztak, azonban nem
érintettek meg. ‒ De abban nem lenne köszönet se neked, se nekem.
A tenyerem a
mellkasára simítottam, és a kezébe nyomtam az arcom. Még sosem értünk egymáshoz
ilyen közvetlenül. Olyan felszabadító volt, olyan izgató. És mérhetetlenül
veszélyes.
‒ Miért? ‒
néztem rá vágytól átitatott tekintettel.
‒ Mert
mindketten tudjuk, hogy valamelyikünk végül úgyis összetörne. ‒ Halkan beszélt,
és nagyon lassan, minden szavát gondosan átgondolta.
‒ Mégis mit
akarnál te csinálni? ‒ kuncogtam erőtlenül.
‒ Jelenleg épp
ellenállni akarok neked – mosolygott jókedvűen, de az ábrázata egyre homályosabb
lett. ‒ Sikertelenül ‒ hörögte, majd egy hirtelen mozdulattal elkapta a csípőm.
‒ Francba az egésszel.
Az ujjai a
halántékomra kúsztak, gyengéden, de biztosan tartotta a fejem, miközben az
ajkát az enyémre tapasztotta. Először csak apró, finom csókokat váltottunk,
majd egyre több és több érzelmet adtunk bele. Édesen, gyengén és remegve
lapultam hozzá, észre se vettem, de a kezem a pulcsija alá tévedt, és
akaratosan kapaszkodott belé, hogy aztán egy mozdulattal lerántsa róla. Daniel
ellenállás nélkül bújt ki a ruhaneműből, kissé lehajolt hozzám, hogy megsegítse
a dolgom, közben a szemembe mélyedt.
Amikor a
földre dobtam a pulcsiját, még hajoltában nekem esett, a karjaiba kapott. Olyan
könnyen emelt fel, olyan természetesen, hogy alig hittem el.
A lábaimmal
öleltem át a derekát. Miközben vitt, végig csókoltam, mígnem végül a kanapéra
dobott, és elém térdelt. Nem győztem legeltetni a tekintetem a természetesen
nagydarab, de pluszban rádolgozott izmokon, a hívogató mellkasán, a hasizmai
között végighúzódó hosszú árkon, amelyen legszívesebben végigfuttattam volna a
nyelvem. Erre viszont most esélyem sem volt.
‒ Látni
akarlak ‒ mormogta, én pedig megtettem, amit kért volna. Lassan szétbontottam
magam körül a törülközőt.
Az anyag
végigsúrolta a bőrömet, de fennakadt a melleimen. Kéjtől részegen nyúltam, hogy
láttatni hagyjam magam, de Dan megállított.
‒ Én akarom. ‒
Kevés szóval beszélt, de én se bírtam volna többel.
Még mindig
előttem térdelt, erős kezét végigfuttatta a hasamon, szépen lassan a melleimhez
ért. Finoman végigsimított a bőrömön, ahol a törülköző széle érte, majd
megszabadított a maradéktól, és meglátott teljesen meztelenül. Láttam rajta,
amint elönti őt a vágy, és csak irántam érezte. Most csak én voltam és ő, és
senki más.
‒ Erről egy
szót se Maxnek…
‒ N-nem
terveztem – nyögtem.
Finoman megfogta
az egyik lábam a térdhajlata alatt, és átemelte magán. Most mért fel csak igazán
magának. Az összes porcikámon végigfuttatta a tekintetét, amitől rögtön az
arcomhoz kaptam. Ki voltam szolgáltatva, mindenemet látta, amit talán nem is
kellene.
Hirtelen aztán
a karomba kapaszkodott, elhúzta az arcom elől.
‒ Zavarban
vagyok – nevettem erőtlenül.
‒ Ne legyél.
Elképesztően gyönyörű vagy ‒ buja tekintettel mosolygott rám. Tudtam, hogy
tényleg lenyűgözöm, letagadni sem tudná. ‒ És most a magamévá foglak tenni. Ha
akármikor meggondolnád magad, szólj, és abbahagyom.
A szókimondása
miatt nem tudtam semmi mást, csak bólogatni.
Daniel a
csípőmbe markolt, és erősen megrántott, amitől majd kiugrott a szívem. A
mozdulattól a csípőm a kanapé szélére csúszott, így tökéletesen hozzám fért.
Úgy bánt velem, mint egy tehetetlen tárggyal, de közben bármilyen kérésemet
teljesítette volna. Az ereje és az engedelmességének a kontrasztja izgalommal
töltött el. A férfi megragadta a bokám, felnyomta a lábaim, és úgy emelt a
szájához, akár egy kelyhet.
Kopogás.
Izzadtságban
úszva, csatakosan riadtam föl az álmomból. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok,
egészen addig, amíg Daniel be nem lépett a hálószobám ajtaján széles vigyorral
az arcán.
‒ Jó reggelt,
Sammy! Vendégeid jöttek!
Minden, ami
ezután következett, reflexből jött. Olyan irdatlan gyorsasággal kaptam ki a
párnát a fejem alól és vágtam hozzá a szomszédom pofájához, hogy az lassított
felvételen is gyorsnak tűnt volna.
‒ Takarodj a
szobámból! – Neki nem is kellett cselekednie, a párna a saját erejéből csukta
be az ajtót.
‒ Nem értem,
mit kell gorombáskodnod! – kiáltott be nekem.
‒ Nem értem,
miért mászkálsz be egy hölgy hálóhelyiségébe engedély nélkül!
‒ Hölgy?
Hálóhelyiség? Azért ennyire ne éld bele magad a szerepedbe, hercegnő!
Nem bírtam
magammal, hallottan Woods mosolyát, amitől nekem is vigyorognom kellett. Elég bizarr
volt, hogy nem közvetlenül őt, hanem csak egy ajtólapot láttam.
Kicsit azért…
furcsán éreztem magam. Az egész csupán egy álom lett volna? Olyan… valóságosnak
tűnt…
Visszaemlékezve
az álmomra teljesen zavarba jöttem. Vajon minden csak azért történt meg, mert
csak álmodtam? Ha igazából is ilyen helyzetbe kerülnék, akkor is ez lenne a
dolgok vége? Áh, kétlem… ugyan nagyon… de tényleg, nagyon élveztem ott a
dolgot, de szent meggyőződésem, hogy éles helyzetben mindkettőnk a nem mellett
döntene. Egyszerűen még csak nem is értem, hogy juthat eszembe más. Egyáltalán
miért gondolkodok ezen?
Ilyesmik
jártak a fejemben, miközben készülődtem. Csak amikor már felvettem minden
ruhát, és gyors blikket vetettem magamra a tükrömben, akkor vettem észre,
milyen vastagon és melegen öltöztem föl. Az álmomban alig volt rajtam valami,
most pedig azt hiszem az elmém védekezőleg a lehető legtöbb ruhát adta rám. A
biztonság kedvéért.
A hajam gyors
copfba kötöttem, és már siettem is le a lépcsőn. Kik lehetnek azok? Rika és
Nao? Még a gólyatábor előtt találkoznom kéne velük.
Viszont az
étkezőben nem őket pillantottam meg. A tömör, nehéz asztalnál két fiatalabb nő
ült kávét iszogatva, kedélyesen beszélgettek Daniellel. Aki persze mint mindig,
most is bitang jól nézett ki. Egy feszülős, rettentő egyszerű, szürke hosszú
ujjút és sötét farmert viselt bakanccsal. Letisztult, puritán, mégis
kihangsúlyozta minden tökéletes vonalát. De nem csak a teste volt az, ami
megfogott. Ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, egyre inkább az az érzésem
támadt, hogy úgy bámult rám, mint az álmomban, amikor teljesen kitárulkozva
feküdtem előtte. A tekintete lángolt, a szemöldöke íve beárnyékolta az arcát,
még élesebbé téve az erős, férfias, szögletes vonalakat és az egyenes orrot, és
ugyanaz a sunyi, átszellemült mosoly ült az ajkán. A borostája kicsit nagyobb
volt, mint a képzeletemben. A lányokhoz beszélt ugyan, de a pillantásával végig
az én mozgásomat követte. Jó érzés volt, hogy hiába a kettő másik, csak rám
figyelt. Azt hiszem, hogy emiatt én is vigyorogtam. Végtelenül magabiztosnak és
lehengerlőnek éreztem magam, de az tuti, hogy nem ülök le a közeljövőben a
kanapéra.
Úgy tűnt, hogy
érezte a kisugárzásom. Lehet, hogy zavarban kellett volna lennem az álom miatt,
de egyáltalán nem így volt. Valamiért erővel töltött el.
Amint odaértem
hozzájuk, Dan átkarolta a vállam és feléjük fordított. Olyan csípőből jövő,
természetes mozdulat volt, amely elől nem volt kedvem elmozdulni.
‒ Samantha ‒
kezdett bele ‒, ő Wendy, Travis felesége, és Annabell, Leonard nővére.
‒ Sziasztok –
mosolyogtam elégedetten, ők pedig visszaköszöntek.
Daniel még
mindig a karjában tartott, közben kortyolt egyet Max bögréjéből.
‒ Azért
jöttek, hogy segítsenek neked a szabónál.
‒ Szabó? –
kérdeztem tőlük.
‒ Mit
gondoltál, mégis miben fogsz jönni a játékokra? ‒ nevetett Annabell. Igazán
kedves arcú, magas, karcsú, hosszú szőke hajú lány volt.
‒ Még
ismerkedem a dologgal, nem tudtam, hogy ennyire komolyan veszitek.
‒ Még jó, hogy
komolyan! – mutogatott a szomszédom a bögrével a kezében. ‒ Az év legjobb
időszaka, egész végig erre spórolunk.
‒ Pénzt is
gyűjtötök rá?
‒ Közel száz
nagydarab pasit kell etetni több napon keresztül, ráadásul ott vannak a
kellékek, a ruhák, a sátrak… elég drága mulatság, de megéri – magyarázta
lelkesen Anna.
Miközben
magyarázott, felállt és kikért Dan karjából. Idegesítően hűvös maradt a bőröm a
nyomán. A szőkeség felemelte a kezem, megforgatott és végigmért. A
meglepettségemre a szomszéd adott magyarázatot.
‒ Anna néhány
éve jött vissza hozzánk, stylistnek tanult New Yorkban.
‒ Hűha –
csodálkoztam el. ‒ Akkor mégis mit keresel itt? Nem értek nagyon a divathoz, de
azért azt tudom, hogy Mistmountain nem épp a legjobban öltözött város a
világon.
A lány erre
hangosan felnevetett.
‒ Hát tényleg
nem! De az őszi játékokat egy évben sem hagyom ki, arra az időre mindig
hazajövök.
‒ Ó, értem.
‒ Nem lesz
veled sok gond. Bár a segged egy kicsit lapos, de majd kipárnázzuk – kacagott,
én pedig kicsit egykedvűen elhúztam a szám.
‒ K-köszi.
‒ Szerintem
induljunk is, Carol nem szokott örülni a késésnek.
Ahogy mondta,
Annabell már ki is sietett az ajtón. A vékony, de pirospozsgás arcából láttam,
hogy nagyjából mindig ilyen lehet. Ezzel szemben Wendy teljesen más volt.
Kicsit idősebb a stylistnál, és nem is tűnt olyan kedvesnek. Úgy értem, inkább
olyan… rideg. Kimért, magabiztos és éles szemű. A testén látszott, hogy egy jól
kitartott feleség és háziasszony. Le sem tagadhatta volna, hogy szült már
gyereket; a mellei nagyok voltak, a feneke kerek, a lábai pedig erősek a sok
menéstől. Az arca hideg, üdvözlő-mosolynál semmi több. Mégis, valahogy olyan
ember volt, aki megragadt bárki emlékezetében. Uram ég, ha tehetném, biztos
olyan akarnék lenni, mint ő. Erős, magabiztos és fenséges. Egy igazi nő.
Már ő is
eltűnt a látóhatárról, én épp a cipőmet rángattam magamra, és miután
felegyenesedtem, csak akkor vettem észre, hogy Daniel mögöttem állt, hogy
felsegítse a kabátom.
‒ Nahát,
micsoda úriember – forgattam jókedvűen a szemem, de közben belebújtam a ruhába.
Éppen el
akartam indulni kifelé, de ő még elkapta a vállam, és hátulról a fülemhez
hajolva suttogni kezdett.
‒ Ne hallgass
Annabellre! Szerintem nagyon jó feneked van.
Összeszorult a
szám a vigyorban.
‒ Köszi, de
nem kérdeztem – feleltem vállat vonva, majd a lányok után mentem. Az ajtóból
még Dan felé fordultam, aki zsebre tett kezekkel somolygott magában.
***
Carol üzlete a
belvárosban helyezkedett el, már ha Mistmountainnek van egyáltalán belvárosa.
Ha meg akarnám fogni, akkor inkább azt mondanám, hogy a település közepén.
Igen, talán ez lesz a legjobb.
Egy
nagyobbacska tér egyik oldalán helyezkedett el, ami hála a hatalmas esőnek,
most üresen kongott. A vihar egy cseppet sem hagyott alább, még mindig percenként
jöttek a villámok és dörgött az ég. Elég érdekes, hogy az idő tényleg olyan
volt, mint az álmomban.
A kocsiból
kiszállva azonnal berohantunk az üzletbe, ahol most is voltak néhányan, ezért
várnunk kellett a sorunkra. Először rendes szabászatnak tűnt, a kirakatban
öltönyökkel és kosztümökkel, belül viszont nemigen volt egy ruha sem. Úgy tűnt,
hogy Carol csak az elnyűtt darabokat hozta helyre, sajátot nemigen alkotott.
Amikor az
utolsó esőkabátos férfi is kisietett, a kassza felé pillantottam.
Meglepetésemre egy nagyon fiatal lányt, és egy elég idős, bohókás, ősz hajú,
szemüveges férfit pillantottam meg.
‒ Annabell! ‒
szólalt meg. ‒ Mit ácsorogtok még itt fent? Menjetek le, mindjárt megyek én is!
A lányok sarkon
fordultak, és egyenesen a kassza melletti, lefelé vezető lépcsőhöz mentek,
amely a pincébe vezetett. Én csendben követtem őket.
Odalent aztán
egy teljesen új világ tárult elém. Immár megértettem, hogy Carol miért nem tett
a fönti részlegre ruhákat; az ízlése meglehetősen érdekes volt. Úgy tűnt,
sokkal jobban szerette a jelmezeket, mint az egyszerű öltözékeket. Amíg csak a
szem ellátott, egész végig tündér, boszorka, rendőr, tűzoltó és miegymás küllemű
darab sorakozott fel, és azokat, amelyek a fogasokon lógtak, még nem is láttam.
Elképesztő a
hely, így nem is csoda, hogy Anna azonnal belevetette magát a ruhák
nézegetésébe. Wendy is magamra hagyott, de mivel vele az autóban sem beszéltem,
inkább utána mentem ismerkedni. Elvégre jóban kell lennünk.
‒ Az az úr
lenne Carol? – kérdeztem tőle halkan, de láthatóan nem vette túl jó néven,
amiért megzavartam, mindez viszont csak átsuhant az arcán. A gyűlölet nyomán
kedves mosoly jelent meg.
‒ Igen, kicsit
megtévesztő. Brandon Carol a teljes neve.
‒ Azt hiszem,
hogy a Carol mégiscsak jobban illene hozzá – viccelődtem, közben végignéztem a
szebbnél szebb ruhákkal teli termen.
‒ Ezzel mire
célzol? – vonta össze a szemöldökét. Olyan gonoszan nézett, hogy mindenem
összeszorult tőle.
‒ Áh, semmire,
semmire.
Próbáltam menteni
a menthetőt. Ez a nő aztán nem semmi, elég kemény dolga lehet a férjének. Nem
érdekel. Akkor is lenyűgöző, mégis inkább úgy döntöttem, hogy akkor egy kis
ideig inkább hagyom, és én is kicsit körülnézek.
Elindultam a
vele teljesen ellentétes irányba, viszont elég rossz sort fogtam ki, egyik ruha
se tetszett igazán. Így értem el egy kis rejtett zughoz, amelyben
meglepetésemre lovagi páncélok álldogáltak.
Hűha, egy
olyan finom kezű ember, mint Carol, szabadidejében kovácsolt is?
Szórakozottan
léptem közel az egyik állványhoz. Elképesztően megmunkált darabot tartott;
acélfekete, domborműves mellvért, melyhez fekete-arany vésetes váll-, kar- és
lábszárvért dukált. A sisak egyszerű volt, semmi csicsa. De ami igazán
meglepett, az az, hogy az egészet átjárta a patina, mintha tényleg élesben
használták volna őket.
Vajon hogy
állna Danielen? Most is lovag lesz?
‒ Tetszik? –
szólalt meg mögülem a hang.
Megfordulva
észrevettem Wendyt és az ő vállig érő, ébenfekete haját. Szürke szemei élesen
villantak meg a neonfényben.
‒ I-igen –
hebegtem. ‒ Azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan állna Danielen. ‒ Amint
kiejtettem a számon, rögtön meg is bántam. Azzal nincs gond, ha én ilyeneken
agyaltam, de ezt a többieknek nem kell feltétlen tudniuk. Azonban
meglepetésemre a nő kedélyesen felkacagott.
‒ Biztosan jól
állna neki. ‒ Egyenesen mellém lépett, és ő is bámulni kezdte a páncélt.
‒ Igen, olyan…
romantikus.
Rendben, hivatalosan is elkönyvelhetem magam
hülyének. De amúgy ez is annak az
idiótának a hibája! Jelenleg csak az lebegett a szemem előtt, ahogy lovon ülve
felhajtja a sisak rostélyát, majd rám kacsint.
‒ Ha te
mondod. Akkor most bánni fogod, Danny szerepe elég messze áll egy daliás
lovagétól.
‒ Miért, mi
lesz most?
‒ Barbár
törzsfőnök. Az öltözéke pedig elég… lenge.
‒ Lenge? –
hőköltem meg zavartan. ‒ Az mégis mit takar?
‒ Úgy tudom,
nem lesz rajta más, mint egy csizma, bőrnadrág, a vállain bunda kucsma és némi
testfesték a törzsi jelekhez.
Bassza meg! Oké, azt hiszem, hogy van
szexibb, mint egy lovag!
‒ Nem lesz
nyakig beöltözve, mint egy lovag.
‒ Sejtem –
nyögtem, közben próbáltam kihessegetni a félmeztelen férfi képét a fejemből.
‒ De gondolom
te ezt pont nem bánod.
Ja, tényleg nem bánom… vagyis… mi?!
Csak akkor
jutott el teljesen az elmémig a mondandója esetleges mögöttes tartalma, amikor
ő már eltűnt.
Ezután
megérkezett Carol, majd megkezdődött az igazi erőpróba.
***
Késő délután,
hulla fáradtan értem haza. Ez a pasas aztán nem viccel. Na, hát és persze az
sem volt túl nyerő, hogy egy stylist is velünk volt. Ruhát ruha után próbáltam,
egyik se volt nekik megfelelő, majd végül én mutattam rá háromra, ami persze
szintén nem tetszett nekik, de innentől nem érdekelt. Felkaptam őket,
becsomagoltattam Helgával, a kasszással, aztán addig harcoltam, amíg el nem
indultunk haza.
Kiszálltam a
kocsiból, még háromszor elmagyaráztam Annának, hogy a ruhák tuti jók lesznek,
majd elköszöntem, és elkezdtem beballagni. De a terasznál nem jutottam tovább.
Daniel kihasználta, hogy elállt az eső és a kitisztult levegőt földszag lengte
be, úgyhogy kiült cigizni. Hozzánk.
‒ Csak tudnám,
hogy miért nálunk lopod mindig a napot – kezdtem azonnal köszönés nélkül. Nem
kellett aggódnom, rögtön vette a lapot, és kaján vigyor ült ki az élesen
metszett arcára.
‒ A kislányok
félnek egyedül, nem?
‒ Ezek szerint
szerinted a kislányoknak jó a seggük? – vontam fel a szemöldököm. Mindketten
elröhögtük magunkat.
A fából
épített terasz másik oldaláról Danielhez húztam egy széket, ezután leültem
mellé. Kérés nélkül nyúltam a kisasztalon lévő cigis doboz után, majd egyet a
számba véve én is rágyújtottam.
A férfi ezt
követően azonnal a zsebébe nyúlt és a telefonjával csinált rólam egy képet.
Nyugodt hangon szóltam hozzá.
‒ Ezt most
mire véljem?
‒ Így már van
ellened fegyverem. Majd jól megzsarollak a képpel, ha valami nem tetszik nekem.
Megmutatom Maxnek.
‒ Rettentő
érett – húztam össze a szemem. ‒ De komolyan, Dan… miért vagy itt? ‒ Mélyet
szívtam a cigiből, amitől elöntötte a zsibbadás a fejem.
‒ Nem tudom…
úgy megszoktam már, hogy sokat vagyok itt…
‒ Jaj, kérlek,
ne kamuzz! – röhögtem. Éreztem a hangján a hazugságot.
‒ Nem hazudok.
‒ Daniel…
‒ Most ennyire
baj, hogy vigyázni akarok rád? ‒ Kicsit erősebben csattant fel, mint szeretett
volna. Miután kimondta, visszafogott hangszínen azonnal magyarázkodni kezdett.
Egyébként egyáltalán nem volt baj, én provokáltam ki… hallani akartam. ‒
Mistmountain nagyon nyugis hely, de te meg nagyon fiatal vagy és nagyon csi… vagyis
csak nagyon sok a hülye ember. Ha valami bajod lesz, amíg Maxék nincsenek
itthon, ki leszek herélve.
‒ Hát azért
nagyon nagy kár lenne ‒ feleltem szarkasztikusan. ‒ Akkor kénytelen leszek
elviselni téged, mi?
‒ Azt hiszem.
Sikerült valamire mennetek Carolnál? Nagyon be tud pörögni.
‒ Aha –
mondtam, és felemeltem a három papírtáskát.
‒ Na, de jó,
hadd nézzem őket! ‒ Még végig se mondta, de már nyúlt is feléjük. Épp időben
sikerült megállítanom.
‒ Nem-nem.
Majd csak ott.
‒ Ne már,
Sammy, szervező vagyok, látnom kell.
‒ Kamuzol,
játékos vagy, kikérdeztem a lányokat. ‒ Annyira élveztem, hogy perlekedhetek
vele. Szinte gyógyír volt a lelkemnek.
Hangosan
felröhögtem, amikor láttam, mekkora csalódást okoz neki az egész. Úgy nézett
rám, mint egy sértődött kisfiú.
‒ Akkor se
győzöl meg. Apropó, ha már játék… pontosan mikor is lesz a dolog?
‒ Pénteken
kezdünk. Jó időt mondd, nem akarjuk tovább húzni.
‒ Francba. ‒
Pont ettől féltem. Valamiért éreztem, hogy valami nem fog jól elsülni, de azért
reménykedtem a tévedésben.
‒ Mi a baj?
‒ Pénteken
kezdődne a gólyatáborom ‒ válaszoltam lehajtott fejjel.
Nem hiszem el…
komolyan ennyire szivatnia kell az életnek? Én csak be szeretnék illeszkedni a
társadalomba, de minden az utamba áll. Mi lesz, ha kihagyom a dolgot, és már
esélyem se lesz barátokat szerezni?... Csomószor hallottam ilyet. Nem akarom,
nem akarom… barátokat akarok. De sajnos akkor sincs döntésem, azt hiszem, hogy
a család fontosabb…
‒ Én örülök,
hogy nem mész.
Még durcuzni
akartam, őszintén, de Daniel megakasztott. Kíváncsi pillantással meredtem rá.
‒ Miért?
‒ Tudod, hogy
mi folyik az ilyen táborokban?
‒ Dumálunk… és
iszunk. Gondolom.
‒ Meg
keféltek.
A döbbenettől
megmukkanni sem tudtam.
‒ És neked
mégis mi közöd ahhoz, hogy kivel kefélek?
A válaszokat
keresve szívott a cigijébe. Ha az álmom még igaz is lenne, akkor azt mondom,
lenne valami rálátása a dolgokra, de így… a francba már, Woods, mi a rohadt
élet jár a fejedben?!
‒ Csak
szerintem hülyeség egy gólyatáborban részegen kefélni, nem gondolod?
‒ Neked mégis
mi bajod van? Úgy csinálsz, mintha te nem ezt tetted volna.
‒ Ó, szóval
neked tervben is volt, hogy összefekszel valakivel?
‒ Dehogy! Most
komolyan kinézed ezt belőlem?
Veszekedtünk,
valahogy mégsem bántam a dolgot. Ez is éppen olyan természetesnek érződött,
mint amikor reggel átkarolt. Tudtam, hogy nincs mit veszítenem, mert ő nem fog
rosszabb szemmel nézni rám. Bárcsak tudnám, hogy egyáltalán miként néz rám…
‒ Nem. ‒
Lesütött szemekkel, fulladozva jelentette ki. Nehezére esett.
‒ Akkor meg
komolyan nem értelek. Valakit teherbe ejtettél a gólyatáborban, vagy mi?
‒ Nem jártam
egyetemre.
‒ Akkor meg
tényleg nem értem. A végzős kiránduláson? Mi történt, hogy ennyire utálod a
fiatalok piálós estéit?
‒ Végzős se
voltam.
Szívni akartam
a dohányból, de megakadt a kezem. Döbbenetemben szétnyíltak az ajkaim, és
meredten bámultam rá.
‒ Nincs
érettségid?
Mindig olyan
okosnak és tanultnak tűnt. Ez most őszintén meglepett.
‒ Nincs. ‒
Könnyedén vonta meg a vállát, közben elnyomta a cigijét a hamutartóban, de
közvetlen utána rá is gyújtott egy másikra. ‒ Mindig rohadt szar tanuló voltam,
úgyhogy már gimibe is alig jártam be. Amint lehetett ott is hagytam, hogy
elmenjek apuval dolgozni. Ennyi.
‒ Értem.
‒ Meg akarom
csinálni, de… eddig még nem volt rá esélyem.
Ez a pasi tele
volt meglepetésekkel. Eddig mindig rossz szemmel néztem azokra, akik még az
érettségit sem voltak hajlandóak megszerezni, de azt hiszem, ezen változtatnom
kellene.
Csak az tűnt
fel egy kis idő után, hogy elbambultam a vonásain. Istenem, hiába volt álom,
még mindig éreztem a csókjait, az erejét, amikor felkapott, és a szorítását a
bokám körül. Ha csak belegondolok, alig bírok magammal. Vajon mit lépne most,
ha fognám, bevezetném a lakásba, majd levetkőztetném? Ellenkezne? Ő is
levetkőztetne engem?...
Megráztam a
fejem. Mi a francért jár ilyenen az eszem? A rohadt életbe, Dannel végre tök
jóban vagyunk, nem mellesleg még mindig nem csökkent egy nappal sem a köztünk
lévő korkülönbség. Neki házasság és gyerek kell, nekem meg egy olyan pasi, aki
nem bánja, ha nyáron lelépek fesztiválozni. Mégis… muszáj megtudnom a választ,
még ha csak közvetve, akkor is.
‒ Mit gondolsz
az álmokról? ‒ Hirtelen tettem fel a kérdést, össze is zavarodott egy
pillanatra. Idegesen túrt a sötét, hullámos tincsek közé.
‒ Mármint?
‒ Szerinted mi
igaz belőlük?
Miközben
agyalt, finoman széthúzódtak az ajkai. Olyan lágy mosoly ült ki az arcára, amilyet
még nem láttam. Ezek szerint biztosan sokat jelentenek neki az álmok.
‒ Úgy érted,
hogy mennyire festi le a valódi érzelmeket?
Bólogattam.
‒ Szerintem
teljesen. Ha valaki iránt gyengéd érzelmeket érzel az álmaidban, akkor
elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb a való életben is belészeress.
Szia:)
VálaszTörlésMost találtam rá a blogodra és hát hűha.
Hihetetlenül tetszik a nem mindennapi alaptörténet és a kivitelezés is nagyon jó.
Imádom,és egyre csak kíváncsibb leszek.
Remélem hamar érkezik majd a következő rész.
Csak így tovább :D
Szia ^^
TörlésNagyon örülök, hogy idetaláltál, és hogy tetszett a történet :) Tök érdekes, hogy mindenhonnan azt kapom vissza, mennyire nem hétköznapi a történet, holott én pont annak érzem :D
Na mindegy, köszönöm, hogy írtál, és igyekszem csak így tovább ;D
Drága Sammy!
VálaszTörlésNagyon örülök az új résznek, és annak is, hogy ilyen hosszú lett. Remélem nem hagyod abba időhiány miatt - ami persze a legrosszabb az ihlet hiány mellett - mert nagyon kíváncsi vagyok a végére és arra is, hogy Sammy és Daniel kapcsolata hogy alakul majd.
Nagyon szépen írod körbe a köztük lévő szexuális feszültséget. Meg is lepődtem, hiszen Sammyből nem nézem ki, hogy olyan könnyen odaadja magát Danielnek, de nem is gondoltam volna, hogy csak egy valóságos álom lesz az egész. Nagyon csúnya húzás volt, de tetszett. :D
Alig várom, hogy elkezdődjön a játék, bár Sammy helyében én inkább a gólyatáborba mennék, hiszen a családja nem hiszem, hogy megharagszana rá, amiért az egyetem miatt nem tud részt venni a játékban, hiszen az egyetem nagyon fontos Sammynek és ezt ők is tudják. Kíváncsi vagyok, hogy fog dönteni és persze az egész játékra is.
Nagyon várom a következő részt és gratulálok! :)
Ölel,
Dorothy L.
Édes Dorothy,
Törlésmindig öröm nekem, hogy ilyen kedves és részletes véleményeket írsz nekem a részeimről. El sem tudod hinni, mennyi erőt ad (és persze mindenki másé is).
Igyekszem szépen lassan rátérni az érzékenyebb részekre, szerintem már megkívánja a történet. És semmiképp se akarom abbahagyni, csupán megritkultak a részek sajnos :/
A gólyatáborozásból pedig természetesen lesznek még bonyodalmak, nem fogom ennyivel lezárni :P
És bocsánat az álomért :DDD
Köszöni,
Sammy
Nemrég találtam a blogodra.
VálaszTörlésEGYSZERUEN BELESZERETTEM ahogy Sammy Danielbe.
Egyszeruen minden passzol es az alom.
Egyszeruen amazing.
❤
Szia, Parfüm, köszöntelek köreinkben :P
TörlésKöszönöma kommentet, és örülök, hogy le tudtalak nyűgözni. De mégis honnan veszed, hogy Sammy beleszeretett Danielbe? :P
IMÁDOM 😍 Nem tudom szavakkal kifejezni mennyire bele bolondultam a blogba. Egyhuzamban elolvastam az összes részt alig bírtam abba hagyni. Mikor jön a következő fejezet?😍
VálaszTörlésHűha, az azért jó kis program lehetett :DD
TörlésIgyekszem vasárnap hozni az új fejezetet.
Nagyon köszönöm, hogy írtál nekem <3