Sziasztok :))
Máris megjött a második fejezet, még hátra van kettő, és valószínűleg vasárnap jön az ötödik. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek ^^
Olvassátok, jelezzetek vissza, iratkozzatok fel! :)
Egyszerűen nem tudtam megérteni,
hogy a férfiak világában pontosan mit is old meg a verés. Az én esetemben nem
segített semmit. A lelkem nem lett könnyebb, nem haragszom kevésbé Danielre,
sőt, a rámért ütéstől annyira megfájdult a kezem, hogy be kellett kötözni.
Szerintem kicsit megrepedt, alig bírtam mozgatni ma reggelre.
Mint kiderült, nem fogom tudni
olyan jól elkerülni Danielt, mint szerettem volna. Hagyján, hogy a szomszédban
lakik, legfeljebb a másik irányba mentem volna át cukrot kérni, de sokkal jobb
viszonyban voltak a nagybátyámmal, mint én azt előre sejtettem volna. Ugyan
első blikkre a férfi betörőnek tűnt, viszont a tegnap elcsattant pofon után
kiderült, hogy Dan ezért jött át, hogy segítsen megszerelni a generátort
Maxnek. Persze nem sikerült, és helyette behúzott nekem egyet. Tehát kijelenthetjük,
hogy az egész hercehurca nem a becsületemért folyt, hanem, hogy ezek hárman
nyugodtan, a barátságukat tovább ápolgatva tudjanak együtt dolgozni.
Szóval a kedves szomszéd
egyáltalán nem tudott magának főzni, és mivel egyedül élt, mindig rendelt
magának valamit, vagy gyorsétteremben kajált. Ez viszont néhány hónap alatt úgy
kikészítette a szervezetét, hogy egyre figyelmetlenebb lett a munkában,
alvászavarokkal küszködött, végül pedig majdnem levágta a karját egy
láncfűrésszel. „Legnagyobb szerencsénkre”‒ ahogy Max mondta ‒, csak a kisujja
bánta, az meg általában úgyis hiányzik a favágóknál. Lényeg a lényeg, az én
drága rokonom úgy felhúzta magát ezen, hogy ráparancsolt a szomszédra: heti
legalább négyszer kötelezően normális vacsorát kell fogyasztania. Nála. Nálunk.
Max pedig híresen jól főzött, még az első nejétől tanulta el. Nagyon szerettem
őt kisgyerekként, és csupán elég volt az étel illata ahhoz, hogy felidézze
bennem az emlékeit. És mindennek most már Daniel is a része. Talán pont ez
idegesített benne a legjobban.
Ahogy ez a gondolat az eszembe
jutott, nagyokat pislogva kaptam fel a fejem. Féltékeny lennék? Én? Mégis mire? Dan egy felnőtt férfi, akit nem
köt a családhoz semmi, csak közel lakunk egymáshoz. Soha nem fogja átvenni a
helyem, soha nem lesz Vincent kicsi húga. Legalábbis rettentő bizarr lenne.
De mégis. Lassanként már én is
felnőtt korba léptem, vagyis a társadalom már fiatal felnőttként tartott
számon. Februárban töltöttem be a tizennyolcat, júniusban pedig befejeztem a
gimnáziumot. Kiléptem a gyerekkorból, de most mégis nagyobb gyereknek éreztem
magam, mint bármikor az ezelőtti életemben.
Ott ültem az étkezőben az
asztalnál, teljesen egyedül, fancsali pofával, és azt hallgattam, ahogy azok
hárman ott bent a konyhában röhögcséltek. Szerintem észre sem vették a hiányom.
Oké. Talán egy kicsit tényleg féltékeny
vagyok. Nekem kéne velük lennem.
Unottan simítottam végig a hideg,
fehér porcelántányér szélén, amivel már vagy húsz perce megterítettem. Utáltam
egyedül lenni, és utáltam, hogy ő van ott velük.
Az ajtó felől aztán lépteket
hallottam. Először erősen dobbant meg a pici szívem, halvány mosoly ült az
arcomra, de amint megláttam, ki közeledik, alább hagyott az örömöm.
Mindkét kezét vörös sütőkesztyűbe
bugyolálta, egy forrón gőzölgő sütőtálat hozott ki, majd tett le elém. Ahogy
elhelyezte, egy pillanatra összeforrt a tekintetünk, Daniel pedig halványan
elmosolyodott. A látvány azért kicsit jobb kedvre derített. Mármint nem azért,
nem volt ebben a mosolyban semmi különleges, sőt, talán kicsit kínosnak is
tűnhetett. De a szeme. Baloldalon a szeme körül ott sötétlett egy monokli.
Rendben. Talán egy kicsit
megértem, mi a jó a versében.
Nem sokkal ezután megjelentek a
rokonaim is. Max még hozott egy tepsi krumplit, Vince pedig három üveg sört,
amit aztán szépen szétosztottak egymás között. Igazán kedves. Hiába eresztettem
el egy gúnyos mosolyt, nem figyelt fel rá senki, így kénytelen voltam én magam
gondoskodni az italomról.
Lehet, hogy vissza se megyek ‒ járt a fejemben, miközben dühösen
kitoltam magam alól a széket. ‒ Biztos
van kint is valami maradék, amiből jól tudok lakni. Csak ne lenne olyan jó
illata annak a hülye sültnek.
Lemondóan sóhajtok, majd a
hűtőhöz lépek innivaló után kutatva. A választásom egy üveg narancslére esett,
azonban nem vettem észre, és azzal a kezemmel szorítottam rá, ami megsérült az
ütéstől.
A fájdalom élesen mart a
csontjaimba, halkat sikkantottam, amit aztán üvegtörés követett. Ügyesen
kiejtettem a kezemből, most pedig a narancslé úgy terült szét a földön, mintha
narancs-mészárlás történt volna. Gyilkos vagyok. Na, és, hogy fogok kijutni
innen anélkül, hogy a zoknim gyümölcsleves legyen? Én egy kis sarokba ragadtam,
a folyadék pedig faltól falig terült szét a padlón. Undorodva ráztam meg magam,
előre éreztem a hideg levet a talpamon, ahogy áthatol a zoknimon. Remek lesz.
Nagy levegőt vettem, aztán
elszántam magam. A szemem végig lehunyva tartottam, a fogam pedig
összeszorítottam, a lábam előre vetettem, de még mielőtt a narancslébe érhetett
volna, Daniel megszólalt a konyhaajtó felől.
‒ Nem harap. ‒ Szinte hallottam a
mosolyát.
A szemem felpattant, és azonnal
gonosz pillantásokat kezdett a férfi felé szórni. Úgy támaszkodott a boltív
fakeretének, mintha nem lenne sokkal jobb dolga. És hülyeség, de csapdában
éreztem magam. Ugyan csak az undort kellett volna legyőznöm, de a nedves-zoknis
lépés gondolata is kikészített. Összerázkódtam.
‒ Tudom. ‒ Kellett egy kis idő,
amire összeszedtem magam egy újabb lépésre.
‒ Menni fog. ‒ Kacér, és kissé
kárörvendő mosoly szaladt szét az ajkán. Még a fejével is döfött egyet felém.
Ettől csak még mérgesebb lettem.
A francba, miért nem vettem fel papucsot?! Olyan idiótának érzem magam. Épp az
előző nap törtem el majdnem a kezem, Mistmountainben pedig kicsi koromban a sár
volt a legjobb barátom, most meg nem tudom megtenni ezt a lépést. De hát, ha
olyan hideg, és úgy fog ragadni?! Amióta találkoztam ezzel a hülyével, csak
idióta helyzetekbe tudok kerülni.
‒ Esetleg szeretné, hogy
segítsek? ‒ Az aranyszínű írisz úgy villogott felém, mint egy ezer wattos izzó.
Elégedettnek látszott. És játékosnak. ‒ Miss Foster?
Ez szíven ütött. Ah, még egy
balga pont!
‒ Nem kell, köszönöm! ‒
affektáltam gúnyosan, és újra lépni akartam, de megint nem ment.
Ezt látva Daniel elröhögte magát,
majd eltűnt. Szinte már le is mondtam arról, hogy száraz zoknival vészeljem át
az esetet, amikor újra megjelent egy felmosóval. Szó nélkül kezdte el
feltörölni a narancslevet, a lábamhoz érve pedig szinte rám parancsolt, hogy
üljek fel a konyhapultra. Megtettem. Onnan figyeltem, amint lassan, komótosan,
de kifejezetten alaposan törölgetett fel. Tényleg, hiszen ő egyedül élt,
kénytelen volt megtanulni az ilyesmiket. Nálunk otthon mindig anyu és én
takarítottunk, igazán furcsa volt most egy férfit így látni. Férfi ‒ ismételtem magamban.
Akaratlanul is végignéztem rajta.
Ügyesen és ruganyosan lépkedett a hosszú lábával, a nyakán kidudorodtak az
inak, az arcából pedig csak a markáns, borostával fedett állát láttam az oda
omló sötét haj miatt. Az erős kezén láttatni hagyta a feltűrt ing a kidudorodó
ereket. A tenyere olyan nagynak, erősnek és melegnek tűnt, hogy szinte kedvem
támadt belehajtani a fejem. Szinte.
‒ Kész is! ‒ Ahogy végzett,
elégedetten tette csípőre a kezét, és eleresztett felém egy vigyort.
‒ Kösz ‒ nyekeregtem nehezen.
Leugrottam a pultról, és
elindultam kifelé. Nem akartam mondani semmit. Ismét megalázkodtam előtte, még
ilyen hülye szituációt, mint ez!
Nem akartam mondani semmit…
‒ Mindjárt felsöpröm a
szilánkokat… ‒ Miért beszélsz, ha
kussolni akarsz?! Valami ilyesmi módon üvöltöttem belül.
‒ Hagyd csak, majd megcsinálom ‒
felelte könnyedén, aztán már rögtön nyúlt is a seprű felé, ami a kuka mellé
volt állítva.
Pár másodpercig némán figyeltem. Spurizz innen, Sammy, már nincs itt semmi
keresnivalód!
‒ Szóval… ne hidd ám, hogy ilyen
gyenge vagyok, hogy elejtem az üveget, csak a rossz kezemmel fogtam meg! ‒ Miért beszélsz, ha kussolni akarsz?!
‒ Nyugalom, Miss Foster, a
tegnapi után ‒ mutatott a monoklira ‒ eszembe sem jutott azt feltételezni
magáról, hogy gyenge.
‒ Akkor jó – bólintottam
hezitálva, aztán az államat felszegve próbáltam a lehető legmagabiztosabban
távozni, de még mielőtt a boltívhez érhettem volna, ahol a rokonaim szabadon láthattak
volna, Daniel megállított. A karját előre lendítette, a konyhapultba
kapaszkodott, én pedig ügyesen az izmoknak ütköztem.
Basszus. Ha akarna, ilyen
testfelépítéssel ott és úgy bánthatna, tarthatna fogva, ahogy csak a kedve
tartja. Azonban láttam rajta, hogy eszébe sem jut a fájdalomszerzés. Riadtan a
szemébe néztem, az övé játékosan csillant meg a lámpa fényében.
Három hatalmasat dobbant a szívem
a torkomban.
‒ Egyébiránt ez volt a
legbugyutább mentési akció, amit nőért csináltam. ‒ Olyan halkan beszélt, hogy
Max és Vin tuti nem hallották. De miért? Mi funkciója volt ennek?
Ezután, mintha mi sem történt
volna, folytatta a bíbelődést a szilánkokkal, és teljesen elfordult felőlem.
***
Az este további részében
igyekeztem csendben falatozni. Szerencsére Daniel sármja és történetei úgy
lenyűgözték a bátyámat, hogy eszébe sem jutott hozzám szólni. Mintha évek óta a
legjobb barátok lennének. Kicsit azért jó érzés volt így látni őt, hiszen odaát
nem sok esélye volt a barátságra.
Miután sunnyogva elfogyasztottam
a vacsorát, felmásztam az emeltre, ahol hármunk szobája volt. Olyan meredek
lépcső vezetett fel oda, hogy kis híján akár létrának is mondhattuk volna.
Itt azonnal egy kis közös
helyiségbe értem, ahonnan három ajtó nyílt. Betrappoltam az enyémen, aztán be
is csaptam magam mögött a szárnyat. Végre nem kellett hallanom őket.
Felkattintottam a csillárt,
rögtön láthatóvá is vált minden. Megnyugtatott az az apró kis szoba, amit az
enyémnek mondhattam; a krémszínű falak, amit az ágyam melletti íróasztal
szélességében megtört egy kőből kirakott, vaskos sáv, és az a természetes fa
padló, az egyszemélyes, vaskeretes ágy. Mindent imádtam itt.
Azonnal levágódtam az
íróasztalhoz és felnyitottam a laptopot. Az első dolgom, hogy felléptem
MyBookra, hátha történt valami érdekes. Ha más nem is, a közösségi oldalak
iránt érzett szeretet rám ragadt a nagyvárosi lányoktól.
Hűha! Több mint tíz ismerősnek
jelölés várt rám és egy csoportmeghívás. Fogalmam sem volt, hogy kik ezek az
emberek, de rögtön sejteni kezdtem. A csoportmeghívó egy gólyáknak szóló klub
volt, természetesen azonnal csatlakoztam és vissza is jelöltem mindenkit.
Kutakodni kezdtem a felületen, néhányan már be is mutatkoztak egymásnak, a
távolabbról érkezettek megszállottan keresték a mistmountaini lakosokat egy kis
városlátogatásért és ismerkedésért. Egész jófejnek tűnt mindenki, tök jól
elröhögcséltek a kommentekben, pedig a legtöbben nem is ismerték egymást. Ez
azonnal szimpatikus lett.
Csupán pár perc kellett, hogy
felugorjon a vörös kis chatablak. Az egyik felsőbb éves diákönkormányzatos srác
írt, miszerint látta, hogy én is helyi vagyok, és hogy szeretnék-e segíteni egy
kis összeröffenést megszervezni a gólyáknak.
Samantha Foster
Persze, nagyon
szívesen segítek, de igazság szerint én is csak nemrég költöztem vissza, lehet,
hogy nekem is kell egy kis útbaigazítás :)
Dylan Larkins
Az nem baj, a lényeg, hogy elérhető távolságban vagy ;)
Elég kevés az mm-i lakó, így velük mindig egyezkedünk külön egy kicsit
Samantha Foster
És a többiek nem
haragszanak emiatt? :P
Dylan Lakrins
Nemigazán, hála nekünk lesz ivás és gólyatábor. Ezek után mégis ki
haragudna? :DD
Samantha Foster
Hát én biztos nem :D
oké, mondom, szívesen segítek.
Amúgy hányan vagyunk
mm-iek?
Dylan Larkins
A ti csoportotokban kb. 6-an
Megnéztem, a csoportban eddig húszan
voltunk, és még nem csatlakozott mindenki. Hm. Hát az valóban nem túl sok.
Samantha Foster
Ez esetben azt
hiszem, hogy nélkülözhetetlen vagyok, ugye? :D
Dylan Larkins
Teljes mértékben, Samantha ;)
Még két hét van a kezdésig, jó lenne, ha holnap tudnánk találkozni a
Marcoban. Azt tudod, hogy merre van?
Samantha Foster
Persze
Dylan Larkins
Ok, akkor holnap hatkor találkozzunk ott, jön a többi mm-i is, meg mi,
diákosok. Mi már kitaláltuk a gólyatábor részleteit, de szeretnénk veletek is
megbeszélni, hogy mit szóltok hozzá :) a dátum is megvan, már csak a pici
részletek kellenek
Hm. Talán kicsit felelőtlen, hogy
ennyire a végére hagyják a részleteket, de én ugye nem értek hozzá. Azt se
nagyon tudom, miért kell ez a találkozó, de úgy döntöttem, hogy elmegyek, ha
eddig nem nyitottam az emberek felé…
Samantha Foster
Oké, tök jól hangzik
:) akkor holnap odamegyek
Dylan Larkins
Rendben, Samantha ;) holnap látjuk egymást. Szia!
Samantha Foster
Köszi, hogy
megkerestél :) remélem, tudok nektek segíteni. Szia :))
Na, hát ez most őszintén
meglepett. Nem hittem volna, hogy ilyen feladatra fognak megkérni rögtön. Eddig
„falusiként” mindig én éreztem magam kitagadottnak, most viszont azáltal, hogy
itt lakom, én lettem a kivételezett. És ez elég jó érzés volt. Már csak azt
kellett kitalálnom, hogy tüntessem el azt az undorító foltot az arcomról.
***
Egyáltalán nem ismertem
önmagamra. Itt állok a tükör előtt egy ostoba, fekete szoknyában, vörös
harisnyában, azért bakancsban, viszont szürke, vállejtéses pamut felsőben. Az
igazi Sammy még csak szoknyát sem hordott soha, de az egyetemista Sammy jó
benyomást akart tenni az egyetemista ismerőseire, ezért úgy döntött, hogy
átvedlik nőiesbe. Az igazi Sammy ezt utálta, az egyetemista Sammy pedig úgy
érezte, még sosem volt ilyen vonzó egész életében.
Megfordultam a tükör előtt, és
gondosan ellenőrizgettem, hogy nem fog-e kilátszani a fenekem, ha mondjuk
leguggolok, de semmi. A lenge A-vonalú, magas derekú ruhadarab tökéletes volt.
Aztán megint elragadott a hév.
Bevágódtam a pipereasztalom elé, először teljesen kivasaltam a hajam, aztán
gyengéd, romantikus hullámokat varázsoltam bele. És, ha már itt tartottam, a
cicás tusvonalat és a vérvörös rúzst sem hagyhattam ki. Elragadtatod magad, kislány! ‒ szóltam magamhoz, amivel megszületett
a határ. Letöröltem a vörös rúzst a számról, de ez rohadt nehéz feladatnak
számított. Halványan ottmaradt az ajkamon, hiába igyekeztem annyira. Nem baj.
Gyors blikk a telefonomra, és
tudtam, hogy indulnom kell.
Óvatosan lépkedtem le a lépcsőn.
Odakint már lemenőben volt a nap, de még azért elég jól lehetett látni. Daniel
pedig megint itt volt. Kezd idegesíteni, hogy állandóan itt lebzsel, ahelyett,
hogy a saját áramszámláját növelné. Uram
atyám, épp a kedvenc játékommal játszanak konzolon! Vincent, te rohadék,
megfogadtad, hogy soha nem fogsz mással játszani!
A döbbenettől kinyílt a szám, és
nekik is akartam esni, de egyetemista Sammy ezt nem hagyta. Ő nőies, és nem
harcias. Hideg, távolságtartó és példamutató.
Anélkül, hogy feltűnt volna nekik
a jelenlétem, az ajtóhoz mentem és felvettem a kabátom.
‒ Akkor mentem ‒ jelentettem ki
egyszerűen, erre viszont lepause-olt a játék.
‒ Mégis hova? ‒ meredt rám
Vincent megnyúlt pofával.
‒ Egyetemista buli lesz.
Néhány másodperces csend
telepedett meg a fiúkon.
‒ És miért nem szóltál előbb? ‒
kérte tőlem számon Max egy sörrel a kezében.
‒ Miért tettem volna?
‒ Hogy mondjuk le tudjalak vinni
kocsival, meg hazahozni ‒ morgolódott.
Láttam rajta, hogy a lelkébe
tapostam. Jaj, Max, nem vagyok már kislány. Ezt el is ismételtem hangosan.
‒ Nagylány vagyok, megoldom. ‒
Már szinte ki is fordultam az ajtón, amikor Daniel megállított.
Most vettem csak észre, hogy
kicsivel jobban nézett ki, mint szokott. Úgy értem, nem volt rajta egy szakadt
ruhadarab sem, de azért nem vitte túlzásba. A flanel helyett egyszerű, fehér,
V-nyakú póló feszült a mellkasán. De semmi extra.
‒ Marco? ‒ Csak ennyit kérdezett,
én pedig akaratlanul is bólintottam. ‒ Akkor gyere!
‒ De hát te is ittál! –
akadékoskodtam rögtön, azonban nem túl sok sikerrel.
Közel lépett hozzám, az orromba
kúszott az illata, amitől olyan folyamatok indultak be a testembe, amelyek még
soha. Erősen kellett koncentrálnom, hogy higgadt maradjak. Olyan magas volt,
csupán a szívéig értem fel. Biztos voltam benne, hogyha a mellkasán dudorodó
izmokra hajtanám a fejem, akkor hallanám is.
Ő is felvette a kabátját, majd
kinyitotta nekem az ajtót.
‒ Én ugyan nem – mosolyodott el.
‒ Na de mégis, mit akarsz velem?
‒ Teljesen elveszítettem a fonalat. Mit csinál ez?
A választ Vin enyhén szexista
válasza adta meg.
‒ Döngesd meg, tesó! ‒ röhögte a
kanapéról a kezét felemelve.
H-h-h-hogy mit?!
Fülig pirultam. Istenem, ugye nem
látszik?! Nem látszhat, hiszen annyi alapozó van rajtam… de mi az, hogy
döngessen meg?
Reszketve néztem végig a férfin,
és akaratlanul is illetlen gondolatok fészkelték be magukat az agyamba. Ahogy
felpillantottam rá, a tekintetem rögtön egy kacér mosolyba, erős állba és
állkapocsba ütközött.
‒ Nem téged ‒ hallottam aztán a
megjegyzést. Vincentre néztem, aki teljes bárgyú pofával vizslatott.
Baszki!
‒ Hát persze, hogy nem, mégis mit
hittél?! ‒ reccsentem rá. ‒ Inkább játssz tovább, hülyegyerek!
‒ Pf, hülyegyerek? Csak azért,
mert kegyelmed ma este be fog rúgni, rögtön gyerek leszek?
‒ Mehetünk? ‒ Daniel ismét hozzám
szólt, én pedig kifordultam.
Még hallottam Max karcos hangját,
ahogy óvatosságra int, majd becsukódott a bejárat. Kettesben maradtunk.
Lesétáltunk a kis dombon, ahol a
mi házunk állt. A hátunk mögött elterülő erdőből sűrű, elhaló akácillat tódult
kifelé, amit a közeledő éjszakai csípős szél hajtott maga előtt.
Dan háza előtt állt egy sáros,
vörös furgon. Ha egy metropolisban egy ilyennel menne randira, akármelyik nő
pofánröhögné. Milyen kár. Remekül illett hozzá.
Fél szemmel végigmértem az ő
kunyhóját is. Hasonlóan két szintes volt ez is, azonban az elülső terasz nem
húzódott végig a ház szélességén. Alul terméskövekkel lett kirakva. Egész
pofásan festett.
Ezúttal nem nyitott nekem ajtót.
Azért ennyire nem úriember, de nem is baj. Könnyedén ugrottam fel mellé előre,
aztán már szinte döcögtünk is.
Itt az alkalom, játszd a hideget, Sammy! Meg ne szólalj, ne teremts
kontaktust!
‒ És… milyen messze van a Marco?
Komolyan, csajszi?! Komplett hülye vagy!
‒ A belvárosban, közvetlenül az egyetem mellett. Csodálkozom, hogy
nem tudod.
‒ Még nem volt időm körülnézni,
és nem nagyon emlékszem ilyen részletekre.
‒ Értem ‒ mondta, majd váltott.
Az út rettentően döcögött, a
hullámok teljesen összerázódtak a hajamban, mégis olyan mesés volt az egész. A
narancsszín sugarak hosszú fénycsíkokban törtek be a fák ágai között, úgy
világítottak mindenfele. A hegyek mögött pedig már félig felbukkant a
mistmountaini hatalmas hold tányérja.
‒ Mennyi idős is vagy?
‒ Mi? – Mégis hogy jött ez ide?
‒ Úgy értem… jó sokáig nem
voltatok itt.
‒ Hát igen, tíz év az tíz év.
Csak nyolc voltam, amikor elmentünk.
‒ Akkor nem csoda, hogy nem
emlékszel. ‒ Kesernyés somolygás volt a válasz.
Oké, kicsit dumáltatok, már nem olyan kínos a dolog. De azért többet ne
mondj. Az már túlzás lenne. Még a végén azt hinné, hogy barátok vagytok.
‒ És… ‒ Reménytelen vagyok! Utálom magam! ‒ Randid lesz?
‒ Aha.
‒ Az egyetem melletti kocsmában?
Ez kicsit furcsa.
‒ Nagyon jó hely, majd meglátod ‒
somolygott. ‒ És amúgy is, nem túl sok hely van errefelé.
‒ Ó, igen, tényleg. Azért köszi,
hogy leviszel.
‒ Hazavinni nem foglak tudni, de
biztos lesz fuvarod.
Ó, hát persze. Ő ma este a lelket
is ki fogja döngetni egy nőből. Sandán végigmértem őt, az ablaknak támaszkodtam
a fél karommal, hogy a lehető leginkább álcázzam a műveletet.
‒ Nem fog haragudni a barátnőd,
hogy egy másik nővel állítasz oda?
Erre a kérdésemre hangosan
felnevetett.
‒ Nem hiszem, nem az a féltékeny
típus.
Behajtottunk a belvárosba, pár
perccel múlt hat óra. Még néhány kanyar és ott is volt a Marco. Háromszintes,
sötét fából épült hely volt, inkább tűnt étteremnek, mint kocsmának. Tényleg
egész jó helynek festett. Mellette pedig ott tornyosult a campus. Olyan elitnek
tűnt a kovácsoltvas kapukkal, a magas, kőből épült falakkal. Régen azt hiszem,
hogy templom volt, de ennek még pontosan utána kell néznem.
‒ Bár hozzá kell tenni, hogy
ilyen csinos lánnyal még nem látott. ‒ Olyan hirtelen tette hozzá a
kiegészítést a mondatához, hogy alig hallottam meg. Azonnal felé kaptam a
fejem, de rám se nézett, már szállt is ki, és bement a Marcoba, engem pedig
magamra hagyott.
Nem tértem magamhoz. Mégis mi a
francot mondott?
Megráztam a fejem, majd
kiszálltam az autóból. Csakúgy itt hagyott, bármiféle magyarázat nélkül. Akkor
most úgy mégis mire véljem ezt?! Hülye Daniel! Nem szokás lányokat ezek után
csak úgy otthagyni!
***
Odabent olyan kedvesen
üdvözöltek. A helyiségben halk zene szólt, az összes mistmountaini ott volt már
és teljes mértékben kulturáltan iszogattak, sőt, hiába nem lehet, lerendezték,
hogy még én is megihassak pár pohár bort. Dylan mellettem ült, és játékos,
fényes szemekkel magyarázott a gólyatáborról és az egyetemről, faggatni
próbált, megismerni, persze a többiekkel együtt. Nekem pedig olyan mocsok nehezemre
esett, hogy a tekintetemmel ne Danielt keressem egyfolytában. Világ bunkójának
éreztem magam, amiért így reagálok, de az utolsó mondatát egyszerűen annyira
nem tudtam hova tenni, hogy az valami hihetetlen.
Persze igyekeztem én is részt
venni a diskurzusban amennyire tudtam, szerencsére a nagyvárosban már
megszoktam, hogy nem csinálhatok azt, amit akarok, ezért szerintem észre sem
vették, hogy valami nyomta a lelkem.
És valóban, mint Larkins ígérte,
a gólyatáborról esett a legtöbb szó. Közvetlenül az egyetem előtti héten
szeretnék tartani, szerdától szombatig, hogy a hétvégén még ki lehessen pihenni
a fáradalmakat. Meg a másnapot.
Úgy tervezték, hogy a hegyekben
kibérelnek néhány táborozó kunyhót, és ott leszünk. Igazából a helyszín nem
volt annyira vita tárgya, na de a játékok.
Én meg alig figyeltem, csak
bólogattam, vagy mondtam néhány dolgot, hogy úgy tűnjön, minden oké. Aztán
észre se vettem, és máris lecsúszott négy pohár száraz fehérbor. A vádlim
bizseregni kezdett, ahogy az alkohol hatásnak indult a véremben.
Mit nekem Daniel! Hülye úgy, ahogy van. És amúgy is randija van. Meg
különben mennyi idős lehet? Harminc? Harmincöt? Tíz év tuti van köztünk. Nem
lehet köztünk semmit. Bár pontosan azt sem tudtam, hogy a monoklimtól hogy
jutottam idáig. Össze-vissza cikáztak a gondolataim.
Azonban hála a bornak, a
figyelmem egyre jobban megragadták az egyetemista társaim, és kezdtem
belelendülni a velük való beszélgetésbe. Hatalmasakat és csilingelően nevettem,
igazán jól éreztem magam közöttük. Végül különösen két diáktanácsost ragadtam
meg, minimálisan klikkekre bomlottunk. Az egyik természetesen Dylan volt,
akiről, ha nem tudtam volna, hogy tősgyökeres mistmountaini, azt hittem volna, hogy
most jött Los Angelesből. Magas volt, napszítta, ezer wattos mosollyal és
kusza, szőke hajjal. Igazi kosaras vagy szörfös fiú. A másik, akivel még nagyon
sokat dumáltam az este folyamán, az egy ázsiai beütésű lány volt, Rika,
hatalmas, barna, mandula vágású szemmel, és szög egyenes, fekete tincsekkel.
Mint egy megtestesült álom.
‒ Basszus, ennyire rossz volt
odaát? – kérdezgetett a lány. Nőies vonalain egy egyszerű farmer-póló kombó
lógott, mégis mérföldekkel szebb volt, mint én.
‒ Nagyon… el nem tudjátok hinni ‒
mutogattam, miközben beszéltem.
‒ De nagyon örülünk, hogy
visszajöttél hozzánk. ‒ Dylan úgy vigyorgott, mint egy alma. ‒ Nagy szükségünk
van ilyen ambiciózus, csinos lányokra a diáktanácsban, mint te.
Csinos. Már megint ez a szó.
‒ Állj, állj! ‒ tettem fel a
kezem. ‒ Csinos? – értetlenkedve kérdeztem vissza. Még tudtam beszélni, de
éreztem, hogy gyorsabban, mint szoktam.
Mindketten egyszerre bólintottak.
‒ Ah, nem hiszem el! ‒ A fejemben
újra lejátszódott minden, ami a kocsiban történt.
‒ Talán valami rosszat mondtam? –
faggatott Dylan őszintén.
‒ Nem, nem dehogy, csak… eddig
egyszer se hallottam magamra ezt a szót, ma pedig már másodszor.
‒ Hát gondolom, mert igaz –
kuncogott Rika. ‒ Ki akart még ma veled flörtölni Dylanen kívül? ‒ Sunyi módon
az ajkába harapott, de nem is törődtem vele. A gondolataim csakis Danielen
pörögtek.
‒ Akitől ezt kaptam ‒ mutattam az
arcomra. ‒ Meg ezt ‒ emeltem fel mellé a bekötözött kezem. ‒ És egyébként
köszi, hogy eddig nem kérdeztetek rá.
‒ Pedig majdnem megevett a fene,
gondolhatod! Szóval, ki ez? Valami bunkó, aki ver téged?
‒ Nem, nem, véletlen volt az
egész… a nagybátyám egy kollégája…
‒ Hű, ez izgin hangzik! Na, és
szexi?
Dylan szinte teljesen kiszállt a
beszélgetésből, elment még egy körért, majd a többiekkel kezdett foglalkozni,
így Rikával kettesben maradtunk. Két évvel volt idősebb, mint én, és egy évvel
volt felettem.
‒ Nézd meg magad! ‒ A falon
feszülő tükörre mutattam, amiben látni lehetett Daniel és a barátnője képét.
Mindketten sokat mosolyogtak, de annyira nem volt köztük forró a hangulat.
Szerintem egy félresikerült első randi lehetett.
‒ Ő? Ő a nagybátyád kollégája?
‒ És egyben a szomszédunk ‒
tettem hozzá lehangolva.
‒ Uram ég, rohadt szexi, Sam. Ha
az én szomszédom lenne, én nem is tudom elmondani neked, miket művelnék vele…
Erre hangosan felkacagtam. Az
arcomba futott a bor.
‒ Rika! ‒ korholtam viccelődve. ‒
Elveszed minden ártatlanságom!
‒ Oké, bocs, gyengéim az idősebb
pasik.
‒ Szerinted mennyi idős lehet?
‒ Olyan harmincháromnak tippelem.
‒ Ilyen pontosan? – somolyogtam.
‒ Még ott a szemében a gyerek, de
igazi férfi, elég ránézni. Ez pont az a kor.
‒ Szóval harminchárom…
Tizenöt év. Jóval több, mint
gondoltam. Furcsa volt így visszanézni a köztünk történt dolgokat. Egy felnőtt
férfi, mégis ilyen kedves volt velem, aki hozzá képest csak egy hülye kis
csitri.
‒ És, megbosszultad már, hogy ezt
csinálta veled?
‒ Mondtam, hogy véletlen volt.
Egyébként látod a monokliját? Az tőlem van ‒ jelentettem ki büszkén, felszegett
állal.
‒ Ó, ez nem elég! Csak még egy
dolog kell, és törleszti a számlát, de kell még egy lépés, hogy megtanulja,
véletlenül se ütünk meg nőt!
‒ Mégis mire gondolsz? ‒
kérdeztem tőle elhűlve, ő pedig elmondta, mi járt a fejében.
Azonnal pattantam, el sem
köszöntem tőlük, csak Danielék asztaléhoz vágtattam. A vádlim még mindig
zsibbadt a bortól, így kicsit erősebben kellett figyelnem magamra, de ez csak
jobban a földhöz rángatott. Ahogy közeledtem feléjük, olyan komoly és
felháborodott arcot vágtam, amilyet csak bírtam. Épp beszélgettek valamiről,
amikor keményen közéjük csaptam az asztalra. Az üres tányérok és a poharak
összekoccantak rajta. Rá sem néztem a férfira, csak a nőt bámultam, aki
teljesen az ellentétem volt. Magas, szőke, nagyvilági lány. Észrevettem a
zavart rajta, így bele is kezdtem a mondandómba.
‒ Én nem tenném a helyedben ‒
mondtam sokat sejtetően.
‒ M-mi? ‒ hebegte.
Elhúztam a hajam az arcomról,
felderengett az ütésnyom.
‒ Ezt akkor kaptam, amikor nem
akartam lenyelni. ‒ Felemeltem a karom.
‒ Ezt pedig akkor, amikor kiderült, hogy terhes vagyok.
A lány arca azonnal megnyúlt, a
pohara után nyúlt, és Daniel képébe öntötte az egészet, aki szintén szóhoz se
tért. De nem ment utána, csak felpattant a helyéről. Vele ellentétben én
leültem a lány székére, és elégedetten a tenyerembe hajtottam az arcom.
Miután a szőkeség teljesen eltűnt
a látóhatárból, a férfi csípőre tette a kezét, kissé előre hajolt, és félig
dühösen, félig megkönnyebbülten pislogott rám. Próbált mérges fejet vágni, de a
szája szélén ott játszott egy halvány kis mosoly.
‒ Ez mégis mire volt jó, Miss
Foster?
‒ Kellett egy fuvar – jelentettem
ki félvállról, mindeközben keresztbe tettem a lábaim és kényelmesen hátradőltem
a fából faragott széken. ‒ Úgyhogy csináltam magamnak.
Láttam, ahogy mélyen magába
szívta a levegőt, majd fújtatva préselte ki magából engem végigmérve.
‒ Akkor mehetünk?
Nem kérdezett többet. Elindult a
kijárat felé, én meg követtem. Rikának azért még kacsintottam egyet, ahogy
elmentünk mellettük.
Kiérve azonnal megcsapott a
hideg, és szinte azonnal kitisztult a fejem. Már megint milyen hülyeséget
csináltam?...
Bűnbánóan baktattam a koszos
furgon felé, de kicsit elernyedtem, amikor Daniel kinyitotta nekem az ajtaját.
Nem tűnt mérgesnek, mégis, nem nézett rám. Az alsó ajkát mélyen beszívta, és úgy
tűnt, az eget bámulja, amin épp a tejút egy darabját lehetett látni millió
csillaggal körülfonva.
Beindította a motort és már
döcögtünk is. A kocsi órájára pillantva vettem csak észre, hogy tizenegy óra is
elmúlt. Nem lehetett a csaj könnyű eset, ha eddig kellett fűzögetni.
Dan magabiztos kezekkel,
könnyedén vezetett. Ő egy kortyot sem ivott, én viszont igen, és megint
hülyeséget csináltam. Soha többé nem iszok!
Egész úton hozzám se szólt, így
kicsit hosszúnak tűnt az idő, amíg hazaértünk, de végül leparkolt a saját
kunyhója előtt. Nálunk még világítottak a nappaliban a lámpák.
Teljesen zavarban voltam. Nem is
tudtam, mit csináljak. De megköszönnöm azért csak meg kell.
‒ K-köszi – nyekeregtem.
A kocsi kilincsébe akasztottam az
ujjam és kipattintottam a szárnyat, ő azonban azonnal a kezem után nyúlt és
visszazárta az ajtót.
Ettől a belső lámpák azonnal
kialudtak, így csak a sziluettjét láttam, amit a hold derengése láttatni
engedett. Olyan közel került hozzám. Ismét az orromba csapott az illata, ami
most a markának melegével vegyül a csuklómon.
Nagyot nyeltem. Ha lehetséges,
még veszélyesebb távolságba húzódott hozzám, így már a combunk is összeért, és
nekem feszült a mellkasa. Fújtatott. Valamit mondani akart, szóra nyitotta a
száját, mégis, én csak a szemébe bírtam nézni. Olyan zavartnak tűnt,
zaklatottnak. Mint aki egyszerre fél, és szállna szembe az egész világgal.
Aztán elszállt a pillanat. Lassan,
komótosan leeresztette a fejét, és az ujjaimat megfogva kikattintotta a
kilincset, hogy kiengedjen.
Drága Sammy!
VálaszTörlésJaj, nagyon örültem, mikor megláttam, hogy új fejezetet hoztál, annak pedig még jobban, hogy ilyen hosszút.
Ez a fejezet valami mesés volt. Izgalmas, de voltak nyugis részek. Daniel nagyon furcsa számomra, mintha skizofrén lenne. :D De nagyon imádom!
Sammy kocsmai jelenete is nagyon tetszett. És, hogy Danielnek barátnője van? Hát meglepődtem. Örülök, hogy nem mindennapi dolgokat írsz le, nagy kreatív fantáziád van. A vége pedig nagyon izgalmas volt. Vajon mit akart mondani Daniel?
Csak egy pici, apró dologra szeretném felhívni a figyelmedet és remélem nem sértelek meg vele. Sammy érzelmei túl gyorsan váltottak át szerintem. Eddig még kerülni akarta, most pedig végig Daniel kereste a szemével. Szerintem lassíts picit a dolgokkal. Illetve én a helyedben kicsit mérgesebbnek írtam le volna Danielt, miután Sammy elhajtotta a barátnőjét. De ez csak a saját véleményem, és még egyszer: remélem, hogy nem sértettelek meg semmivel.
Bárhogy is lesz, én oda-vissza vagyok az egész történetért, a fogalmazásodért és a szókincsedért. Köszönöm, hogy olvashattam és nagyon várom a 3. fejezetet! :)
Ölel,
Dorothy L.
Édes Dorothy!
TörlésMégis miért sértenél meg azzal, ha leírod, hogy mi volt a kifogásod a fejezettel? :O Én inkább nagyon nagyon szépen köszönöm neked ^^ Belátom, hogy igazad van :/ Lehet, hogy kicsit elsiettem ezt a dolgot, de igazából én logikusnak láttam ezt a lépést, hiszen Daniel egy "csinos vagy" után rögtön elhúzott. Engem is tuti nagyon érdekelt volna a dolog. :D Természetesen mindenképp igyekszem javítani és kicsit lassítani a további fejezetekben (sajnos a következő kettőt már nehezen tudom átalakítani, mivel összefüggnek és már megvannak, de utána mindenképp jobban fogok igyekezni).
Ezen felül viszont rettentően örülök, hogy tetszett ^^ remélem nem fogok csalódást okozni.
Sammy
Sziaa!
VálaszTörlésÚristen, nagyon nagyon imádom *-* Daniel nagyon szexi és izgalmas pasi, alig várom, hogy elkezdjen kialakulni a szerelmi szál. De persze csak szépen lassacskán! :3 Nagyon ügyesen írsz, gratulálok! Remélem nem sokára jön a következő rész! :3
Puszi!
Szia! :)
TörlésCsütörtök és péntek jön ki amennyi még megvan, utána pedig a mostani tempót tartva vasárnaponként az újak ^^
Annyira örülök, hogy tetszik *-* köszönöm szépen a bókokat, próbálom lassan írni, Danielt pedig a lehető legvonzóbbá tenni :D
Sammy