Sziasztok :)
Meghoztam nektek az első fejezetet, itt történik egy kis nézetváltás, de remélem annyira nem zavaró :) Olvassátok szívesen, és jelezzetek vissza nekem ^^
Jó olvasást :)
Lehúztam magamon a sötétzöld
pulcsit, aztán felráncigáltam a combjaimon a farmert, hogy végre
begombolhassam. Még csak három napja, hogy itt élünk Vincenttel, de máris rossz
belenézni a szekrényembe. Igazán kár egy hozzám hasonló lányra egy kézzel
faragott szekrényt pazarolni, de hát nekem még mindig jobban állt, mint a
pasiknak.
A lábammal az ajtó felé kapok,
belököm a szárnyat, de a rajta feszülő egész alakos tükör meg sem moccan.
Nyugodtan húzódik végig a fán, akár egy szélcsendes napon egy tó felszíne.
Megfordult a fejemben, hogy esetleg fel kéne kötnöm a hajam, hiszen három
másodpercenként hajlamos vagyok klisés-ázsiai-kislány-horror-főgonosz külsőt
ölteni, amit már ugyan megszoktam, de nem szeretek ráijeszteni a körülöttem
élőkre. A fogaimmal a csuklómról le is szedtem az odarakott hajgumit,
hátravetettem a fejem, amitől a sötét hajam elérte a csípőm ívét is.
Összefogtam a hullámos fürtöket, és épp azokat a hülye kitüremkedéseket
tuszkoltam vissza a fejem tetején, amelyek minden lány életét megkeserítik, ha
normális copfban akarnak kilépni az utcára, azonban megakadt a művelet. A
tekintetem akaratlanul is az arcomra fagyott.
A fájdalom szinte ugyanolyan
erősséggel mart belém, mint amikor megszereztem ezt a kellemes védjegyet.
Igazából a fájdalmon kívül nem is nagyon emlékszem másra… arra igen, hogy aki
ezt művelte velem, végig velem szemben ült, miközben vizsgáltak, a
tekintetemmel próbáltam neki üzenni, hogy húzzon végre az anyjába, de nem sokra
mentem. Csak ott ült és bámult, mint egy hülye, viszont a vonásai egyáltalán
nem maradtak meg a fejemben.
A kezem elengedte a copfot. A
hajam úgy hullámzott le a vállaimra, mint ahogy földcsuszamlás szokott az
utakra Mistmountainben egy kiadósabb eső után. Ocsmány vagyok ‒ búgtam magamnak keserűen, közben a szálak közé
markoltam és jobban az arcomba húztam a fürtjeim, akár egy jótékony függönyt.
Nem sokat segített. A folt még mindig sötétlilás-vörösen sötétlett a bőrömön.
Akaratlanul is feljebb emeltem az állam, és balra hajlítottam a nyakam, így
jobban eloszlott rajta a haj, és kevésbé látszott. Halvány mosoly terült szét
az ajkamon, próbáltam nézegetni, hogy fogok kinézni kedvesen. Talán nem is lesz
olyan rossz.
Kissé megkönnyebbültebben
futottam le az emeltről a földszintre, ahol a jól megtermett férfiemberek már
javában reggeliztek. Még csak reggel hat óra volt, de nekik már fél órája ott
kellett volna lenniük a telephelyen, hogy nekilássanak a munkának. Lusta
majmok. Imádom őket.
‒ Jó reggelt – szökelltem
közéjük, majd leültem az asztalhoz.
Azonnal vettem magamnak a
pirítósból és az illatos, édes zabkásából.
‒ Neked is ‒ köszöntek vissza.
Szerencsére csak sötétben volt
idegen Max háza. Másnap már nagyjából felismertem a helyiségeket, az viszont
igaz, hogy a bútorokat kicsit átrendezte. De az ajtóból még mindig egy nyitott
folyosóra lehetett lépni, aminek jobb oldalán egy tágas nappali, bal oldalán az
étkező állt, és abból nyílt az aprócska konyha, ahol a pofont kaptam.
Ismét az arcomhoz nyúltam az
emlékre. Még sosem ütöttek meg. Igazán jó kezdés…
A nappaliból felfelé vezetett egy
lépcső az emeletre, ahol a hálószobák voltak. Természetesen minden
fából és kőből, általánosságban díszítés nélkül, csak úgy, puritánul. Mégis
milyen lehetne egy favágó háza?
Csendesen próbáltam a számba
tömni a kenyeret, de még nem tudtam rendesen kinyitni a szám, ezért egy harapás
után átdobtam Vince elé, aki, mintha mi sem történt volna, a kezébe kapta és
pár harapással megette.
Olyan jó volt újra itt. Mintha az
elmúlt tíz év meg se történt volna, csak mi öregedtünk meg a tesómmal. Max nem
változott semmit. Ugyanaz az érdeklődő, szürke szempár, mint az enyém, és
ugyanaz a tökéletes, szőkésbarna haj, mint a tesómé. Az arca sem ráncosodott
meg, oké, nem volt már fiatal, de mások ezt a hatást botoxszal érik el, ő pedig
csak friss levegőn dolgozott. Ahogy bámultam őket, az egész testemben szétáradt
a nyugalom. Végre ismét otthon voltam.
‒ Elfeküdted a nyakad? ‒ szólalt
aztán meg a nagybátyám a semmiből.
‒ Hm? ‒ kizökkenve kaptam fel a
fejem. Megtörte az idillt.
‒ Olyan furcsán tartod a fejed.
Kínosan nevetgéltem.
‒ É-én nem…
Max érdes kezével az állam alá
nyúlt és rendes állapotába terelte a tartásom. A hajam rögtön elszakadt az
arcomtól, és láttatni hagyta a sérülésem. Észrevettem, amint a sajnálat átsuhan
rajta.
‒ Mintha smároltál volna egy
porszívóval. ‒ Vele szemben Vincent egy csepp együttérzést sem tanúsított.
Szúrós pillantást vetettem rá, de ő ettől csak jobban röhögött.
‒ Még egy hét, és elmúlik ‒
nyugtatgatott Max, nem túl sok sikerrel. ‒ Amire elkezdődik a suli, nyoma sem
lesz.
‒ Tudod, az arcodhoz nyomtad, az
meg kiszívott! ‒ A bátyám csak nem hagyta abba. Huszonhárom éves volt, de az
agya megragadt valahol a tizenkettőnél.
Tágra nyílt a szemem, és akadozva
felé fordultam, egy szót sem szóltam. Tudtam, hogy még nincs vége.
‒ Ó, vagy megvan! Tudjátok,
tudjátok! ‒ Lelkesen mutogatott a kanalával a levegőben. ‒ Az X-aktákban volt
az a laposféreg-szerű, szopószájú izé! Hahaha! Na, az! Olyan, mintha az tapadt
volna rá az arcodra!
Bántott, hogy nem érez velem
együtt. Odaát általában mindig, mindentől meg akart óvni, féltett engem. Most pedig, hogy
valóban meg is sérültem, de itthon vagyunk, mintha teljesen megváltozott volna
minden. Oké, mindig csipkelődtünk egy kicsit, de ez most tényleg nagyon fájt,
nem a vádlim görcsölt be. És, ha fejjel hárítom a padlót? Kómába is eshettem
volna…
‒ Befejezted? ‒ meredtem rá
kiábrándulva.
Persze ezekből az érzésekből nem
mutattam neki semmit. Felesleges volt. Ha akart, bánthatott volna napestig, ő
az én idióta, hülye bátyám, és imádom őt, mindegy, mit csinál.
‒ Egyelőre ‒ vigyorgott szélesen,
és tudtam, hogy amint megint találkozunk, meg fogom kapni a magamét.
Nem bírtam többet enni. Amíg a
fiúk még lelkesen faltak, én teljesen elteltem. Mondjuk ebben az is benne
lehetett, hogy az elmúlt napokat végigfeküdtem. Ugyan nem lett agyrázkódásom, a
doki néni ragaszkodott hozzá, hogyha már nem akarok kórházba menni, legalább az
elkövetkezendő néhány napban feküdjek. Meg is tettem, és addig végigzabáltam a
közeli kisbolt teljes édességkínálatát. Az igazat megvallva elég rosszul is
lettem tőle.
Pont jókor raktam le a kanalat. A
bejárat felől kopogás hallatszott, én pedig vidáman rúgtam ki magam az asztal
alól, hogy kinyissam.
Az ajtóba faragott zöld
ablakocska rendszerint teljesen megszínezte a padlón lévő fehér szőnyeget, de
most az odakint ácsorgó alak felfogta az összes sugarat, úgy tűnt, mintha
odakint éjszaka lenne, de nem bántam. Ő az első ember, akinek ajtót nyitok az
új életemben.
Lelkesen nyomtam le a kilincset,
és tártam ki a bejáratot. Amint megláttam, hogy ki álldogált odakint,
megfagyott bennem a vér.
Nem, nem azért, mert különösebben
jó benyomást tett volna rám. Magasnak magas volt, és izmos is. A testén szinte
feszült a piros, kockás flanel ing, és a piszkos farmer is remekül mutatott
rajta, bennem mégis rossz érzést keltett, de egyáltalán nem értettem, miért.
Csak azt éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, és teszek hátra egy lépést.
Az arcába meredtem. A mosoly kezdett
leolvadni az ajkáról, már csak a maradéka ült ott a borostája alatt. Láttam,
ahogy megremeg a szája, szóra nyílik, majd ismét bezárul, aztán zavartan a
sötét hajába túrt, hogy eltűrje a homlokába omló tincseket.
A tekintete! ‒ Az agyamban megszólalt a vészcsengő. Aranyszínű,
keserkés, viszont egyben kíváncsi szemmel vizsgálgatott. Az arcomon telepedett
meg.
‒ Te… ‒ nyögtem alig hallhatóan.
Azonnal bevillant, honnan ismerős.
Mélyen magába szívta a levegőt,
megemelkedett a mellkasa, azonban egy szót sem bírt kipréselni magából.
Ő az! ‒ visított a bensőm. ‒ Itt
az alkalom, Sammy! Öld meg! Ess neki! ‒ És esküszöm, én meg akartam tenni.
De nem ment. Ott álltam letaglózva azelőtt a férfi előtt, aki akkorát húzott be
nekem, hogy azt hittem, meghalok. Mégis mit mondhatna ilyenkor egy nő? Gyere be
reggelizni? Nincs az az isten… de akkor mégis mit csináljak?
Mintha megérezte volna a
tétlenségem zavarát, Max bukkant elő az étkezőből.
‒ Ó, Daniel! ‒ üdvözölte
szívélyesen.
Daniel… ‒ Automatikusan ismételtem magamban a nevét.
A nagybátyám mögém jött és
átkarolt.
‒ Ő az unokahúgom, Samantha. ‒
Érezhetően elcsuklott a hangja. Folytatta volna a mondandóját valami
olyasmivel, mint „már ismeritek egymást” vagy „tudod, nemrég költöztek ide”, de
egyikkel sem jöttük volna ki jól.
‒ N-nos… üdv ‒ nyekeregte
nehézkesen. Mélyen rezgő hangja volt, amin érezni lehetett, hogy néha-néha
dohányzik.
‒ Sammy, ő pedig egy kollégám,
neki is van egy kisebb csapata, mint nekem. És ő…
‒ Pontosan tudom, ki ő! ‒
csattantam fel hirtelen jövő haraggal.
Érezhetően megfagyott a hangulat
körülöttünk. Innen mégis merre lehetne lépni?
Egészen eddig úgy éreztem, hogy
nem is vagyok dühös. Nem is tudtam, hogy kire legyek dühös, nem emlékeztem
senkire, és túlságosan féltem emlékezni ahhoz, hogy sokat kérdezősködjek
felőle. Azt hittem, hogy soha többé nem kell majd látnom. Az istenért, én azt
hittem, hogy az utcán se ismerném fel, ha szembe jönne velem! Erre tessék. Elég
volt csak egyszer a szemébe néznem, hogy rögtön minden az eszembe jusson.
‒ N-nézd, Sammy…
‒ Miss Foster!
A szavak önmaguktól csúsztak ki a
számon. Mégis milyen hülyeség ez?! Miért mondtam ezt? Tiszta idióta vagyok.
Ők is annak néztek, látszott
rajtuk. Egy pillanatra mindketten nagyokat pislogtak, de aztán Daniel rájött,
hogy még mindig ő van hátrányban, ezért folytatta.
‒ Miss Foster, én igazán
sajnálom.
Hm. Nem is olyan rossz, hogy így
szólít. Jóval idősebb nálam, és tetszik, hogy hajlandó ennyire leereszkedni.
Nyeregben érzem magam, olyannyira, hogy egy laza mozdulattal csak felemeltem a
karom, és felé mutattam a tenyerem.
‒ Nem érdekel.
‒ De hát…
Egyáltalán nem értem, hogy mi
ütött belém. Annyira felhúzott ez a Daniel, hogy teljesen kikeltem magamból,
mintha más irányította volna a testem. A fogas felé nyúltam, lekaptam róla a
kabátom, és mintha ő ott se lenne, átfurakodtam magam a bejáraton. Én
kegyetlenül löktem őt félre, ő pedig értetlenkedve adott nekem utat.
Mistmountain hajnalának a hidege
mintha megálljt parancsolt volna nekem. Amikor csak tehette, az idő itt mindig
hűvös volt: alkonyatkor, napfelkeltekor, tavasszal, ősszel, a télről már ne is
beszéljünk. Épp ezért még látszott a dühös leheletem csörtetés közben.
Gyorsan átvágtattam a teraszon,
és elindultam a ház mögött álló fészer felé. Egy biciklit kerestem magamnak, és
hála az égnek találtam is. A kirohanásom csak még kínosabb lett volna, ha nem
sikerül az, amit tervezek.
Előre toltam a kerékpárt,
letámasztottam a terasz kerítésének, amíg a kabátom húzkodtam magamra.
‒ És most mégis, mit tervezel,
hova mész? ‒ Vincent is csatlakozott a csődülethez, félszegen támaszkodott az
ajtónak. Őt egyáltalán nem érdekelte az egész, csak jelen akart lenni, a körme
alól piszkálgatta a sarat.
Maxen láttam, hogy aggódik. Ó, az
én drága nagybácsim. Szinte majdnem vissza is fordultam, amikor láttam, hogy
összetöröm a szívét, ha most elmegyek. Aztán ismét Daniel került a középpontba.
Ó, igen, eszi a lelkiismeret, majdhogynem elfolyik az a hülye arca a hülye
borostájával együtt. Nem hátrálhatok meg.
‒ Még nincs is nyitva semmi,
nincs hová menned. ‒ Vince hangja visszhangzott Mistmountain hegyei közt.
‒ Nem is a völgybe tartok ‒
vetettem oda neki dühösen, még utoljára megvető pillantást mértem Danielre,
aztán feldobtam magam a biciklire és elindultam fölfelé, egyenesen azon a földes
úton, ami az erdőbe vezetett.
Órák óta csak hajtottam. Hol
lassabban, hol gyorsabban, néha sétálgattam is, mígnem azt vettem észre, hogy
besötétedett. Fel sem tűnt, hogy ilyen sokáig kint maradtam. Hűha, nem is
tudtam, hogy ilyen kicsattanó formában vagyok. És még a haragom is elmúlt.
Többnyire.
Lefékeztem. A kerekek alatt
sercegett a por és a kavics, mindig is szerettem ezt a hangot, mint ebben a
városban mindenki. Mistmountainben csak néhány embernek volt autója, azok is
általában a munkájukhoz használták. A település olyan könnyen átszelhető, hogy
semmi más nem kellett az utazáshoz, mint egy bicaj. Ezen kívül kár lett volna
bemocskolni ezt az isteni, tiszta levegőt.
Ahogy letettem a lábam a földre,
azért csak meggörnyedtek a térdeim. Talán mégsem vagyok olyan remek formában,
mint hittem.
Komótosan kezdtem tolni magam
mellett a járművet, ahhoz, hogy visszajussak, először meg kell tudnom, hova is
értem ki pontosan. Néhány méterrel előttem a fák szétváltak, egy szurdok
széléhez értem. Amint kiálltam a sziklára, hogy szemügyre vehessem a tájat,
megcsapott az este szele, ami a hegyek felől az eljegesedett hó illatát hozta,
közben pedig a hátam mögül kifelé áradt a sűrű erdő mohás doha. Eszményi volt a
két esszencia keveredése, kemény függőséget okozhatott mindenkinek.
Itt állva úgy éreztem, hogy enyém
a világ. Előttem és mögöttem égig érő hegységek, amelyeken most
elhanyagolhatóan aprónak tűntek a fenyvesek, holott a tövükben állva az ember
apró porszemnek érezte magát.
Látszott, hogy az ősz már közel
járt. A hegyhátak földhöz közelebbi lankáin a bükkök levelei kezdtek elszíneződni.
Igazán csak akkor lesz csodálatos az egész, ha Mistmountainon teljesen
végigfutnak a természet árnyalatai. Amint ez megtörténik, talán kijövök újra
ide. Már ha idetalálok.
Úgy tűnt, hogy egész idő alatt
körbe-körbe mentem. A szurdok aljába tekintve megláttam a favágókat. Az általuk
használt eszközök, a fűrészek és a vontatók vöröslöttek a tarkopaszra vágott
erdő helyén. Fájt érte a szívem. Ez a munka egyszerre volt gyilkos és
újjáélesztő, hiszen tavasszal ezek az emberek mindig új facsemetéket ültettek
el a régiek helyén, gondosan mérlegelve azt, hogy milyen új növényfajta tesz
jót az erdő ökoszisztémájának.
Sokan már indultak haza. Még
innen, a magasból is hallottam tompán, ahogy felbőgnek a motorok. Akik viszont
még maradni kívántak volna, meggyújtották az első lámpásokat. Már nem volt sok
vissza a munkából, azonban Max, mivel csapatvezető volt, a nap végén felmérte a
terepet, így mindig tovább dolgozott.
El se hiszem! Innen látom a
kocsinkat. A gondolatra azonnal felderültem. Így még csak vissza se kell
bicajoznom, haza tudnak vinni.
Még innen messziről is kiszúrtam
Vint, amint épp beszélget valakivel. Hunyorítottam, hogy jobban megnézhessem
magamnak, de azt a vörös flanelt szerintem még az űrből is felismerném. Nem
akarok vele többet találkozni. Éreztem, ahogy a gondolatra még a gyomrom is
összeszűkül, de azt hiszem, nem tehetek mást. Legalább is ma. Hah! Szerencséd
van, Daniel Akárki! Vagy az ételhiány, vagy az oxigén ment az agyamra, de azt
hiszem, hogy ma utoljára, de hajlandó leszek elviselni téged.
Végig a szurdok szélén maradva
bringáztam hegynek lefele, szinte túl könnyűnek is tűnt, de azért a vádlim már
megérezte a pihenés ízét, és fáradékonyabb volt, mint normális esetben. Amire
leértem a favágók szintjére, jócskán beállt a félhomály, szinte sötétnek
lehetett nevezni.
A fák között bolyongtam még,
leszálltam a kerékpárról és felnéztem az égre. Hatalmas volt innen a hold, úgy
tűnt, mintha pontosan a völgybe akarna leszállni, és mintha pontosan bele is
illene. Nem csúfított bele semmi, önnön ezüst tányérjában világított lefelé.
Max ott állt tíz-húsz méterre
előttem, de még nem látott meg. Az arcát megvilágított a kezében tartott
olajlámpás fénye. Elég morcosnak tűnt. Dühösen csapta be maga mögött a kék
furgon ajtaját, majd a maga medve módjára indult el, de nem haza; csupán pár
lépéssel előttem húzott befelé az erdőbe, valamerre elég komolyan tartott.
Talán jobb lenne, ha nem mennék
utána… lehet, hogy randija van, vagy valami ilyesmi. Persze két másodperc
kellett, hogy elhessegessem ezt a gondolatot, és a nyomába eredjek.
Elég messze ment a tábortól,
egyenesen egy tisztásra. A hold ide is lesütött, így pontosan láttam, hogy
rajta kívül még két figura várt, néma csendben, felettébb komolyan.
Ó, hát ez Mr. Flanel! ‒ kiáltottam fel magamban. ‒ A másik meg Vince. Vajon mi a francot
csinálnak ezek itt ilyenkor?
Észre sem vettem, de olyan
szorosan markoltam a kormányt, hogy belesajdult a kezem. Mi lesz itt?
Összebeszélnek ellenem? Vagy röhögnek egyet a reggeli kiborulásomon?
Közelebb mentem. Az ágak érzékeny
csengőcskékként csörögtek a talpam alatt, de szerencsére nem vettek észre. A
lehető legközelebb húzódtam hozzájuk.
‒ Daniel ‒ kezdett bele a
nagybácsim ‒, látom, hogy megjelentél, ez tisztelendő viselkedés.
A férfi sandán Vincentre nézett.
Innen azonnal tudtam, akár akarta, akár nem, a tesóm ráhatására mindenképp
megjelent volna. De miért? Megannyi kérdés…
Arra számítottam, hogy majd előhúznak
majd egy flaskát, azonban nem ez történt.
‒ Bántottad a húgom ‒ dörmögte a
bátyám vészjósló hangon. ‒ Az egyetlen húgom.
Daniel hallgatott, a földet
vizslatta. Mégis mi a szar ez?
‒ Ő a legcsodásabb lány a
világon, épp ezért hittem azt, hogy meg fogja neked bocsájtani, amit vele
tettél. De fél tőled, ez látszott ma rajta.
‒ Én is így látom – erősítette
meg Max.
‒ Nincs jogom beleszólni az
életébe, ha a jó dolgokról van szó. De megbosszulom az összes őt ért kárt, ha ő
sem tud megbocsájtani.
Baszki, ezek meg fogják ölni!
‒ Ezt a terhet én viszem
helyette, remélem, hogy ezt te is megérted, Daniel. Nagyon kedvellek, és nincs
harag, de a húgom szomorú miattad. Úgyhogy most szarrá foglak verni.
Ez az egész egyszerre volt
felemelő és mélységesen megrendítő. Leesett az állam, ahogy hallgattam az
egészet. Sosem láttam még Vince és Max ezen oldalát… és csak miattam. De még
nem is ez a legfurcsább az egészben.
Végignéztem Daniel alakján. Úgy
állt ott előttük, mintha egy üzleti megbeszélésen lenne. Tekintélyparancsolóan,
az állát felszegve, büszkén. Elszántság ült a szemében, és esküszöm, még el is
mosolyodott. Mintha készült volna erre az egészre. Mintha várta volna.
‒ Rendben ‒ bólintott.
Mégis mi a jó büdös franc ez?! Ez a pasi csak úgy elfogadja, hogy egy
jó erőben lévő férfi megverje egy hiba miatt?!
Hiba… igen. Nem direkt csinálta.
Vincent készen állt. Közelebb
lépett hozzá, Max pedig bíróként volt jelen, nehogy elfajuljanak a dolgok. Ó, basszus! Ezek állatok.
A bátyám keze hátralendült,
ökölbe szorultak az ujjai, minden erejét összegyűjtötte, hogy lecsaphasson,
azonban még mielőtt megtehette volna, akaratom ellenére ugrottam elő a fák
mögül hangosat kiáltva.
‒ Állj! ‒ A hangom messze
visszhangzott a hegyeken.
Mindhárman kitágult szemmel
néztek rám. Egyáltalán nem hitték, hogy a közelben járok, azt meg pláne nem,
hogy megállítanám őket. Pedig így történt. Mérges voltam, de most már nem
Danielre. Vagyis nem csak rá.
‒ Mégis mi a jó büdös francot
csináltok?! ‒ Teljes mérgemből rontottam neki a bátyámnak, a lökésemtől pár
lépést hátratántorodott. Még mindig nem tért magához. Én dühöngve ziháltam. ‒
Mire véljem ezt?!
Végül sikerült megemberelnie
magát, teljes komolysággal válaszolt. Olyan morc volt az a kedves, gondosan
borotvált arca, hogy szinte nem is ismertem rá.
‒ Ez egy ilyen világ, hugi.
Szemet szemért, fogat fogért.
‒ De ez nem megoldás! – reccsentem rá. Még sosem ütött meg velem ilyen hangot. ‒ Fogd vissza magad, Vince, mert
szét fogom rúgni a segged! ‒ ripakodtam rá én is. ‒ Hogy milyen lesz a
viszonyom a szarházival, azt én döntöm el, és nem ti! ‒ Az üzenetet ezúttal
Maxnek is gondosan továbbítottam. ‒ Egyáltalán, mit gondoltatok?!
‒ Te ebbe ne szólj bele! –
fújtatott.
‒ Hogy én ne szóljak bele? Én
vagyok az érintett, én vagyok a károsult, én döntöm el, mi van!
‒ Ez a dolog már túllépett
rajtad, Sammy! Rossz rád nézni, egyszerűen ezt már nem hagyhatom.
‒ De te voltál az, aki elviccelte
ezt az egészet, Vincent!
‒ Elvicceltem, mert rohadt ideges
voltam! Úgy nézel ki ezzel a sérüléssel, mint egy szaros drogos kurvája, ez
pedig túlmegy minden határon!
Teljesen lesokkoltam. Olyan lazán
vette az egészet, észre sem vettem, hogy így érez. Talán még rosszabbul viseli,
mint én.
‒ Én gondoskodom rólad, Sammy, és
nem fogom ezt hagyni. ‒ Ezt ismételgette folyton, a többiek pedig nem szóltak
bele.
‒ Én meg nem hagyom, hogy ezt
megcsináld. ‒ Ellenálltam. Utáltam Danielt, Vincentnek pedig igaza volt
mindenben a kinézetemmel kapcsolatban, de ez nem az ő harca.
‒ Miért, talán megbocsájtottál
neki? – mutatott a flaneles felé.
Kihagyott egyet a szívem. Lassan
felé fordultam, ő csendben bámult minket, várta a döntést. Jobban mondva a
verést várta. Micsoda hülye perverzió ez? Így akarja megszerezni a lelki
feloldozást? Tényleg ennyire sajnálná?
‒ Teljesen mindegy, ha
megbocsájtott, ha nem. ‒ Max úgy állt ki, mint egy öreg megmondómester. ‒ Nem
tudom, te hogy vagy vele, Vin, de én így nem tudok együtt dolgozni Daniellel.
‒ Én sem.
‒ A mi munkánkban pedig kell a
bizalom, Sammy. Teljesen mindegy, hogy döntesz, Daniel ezt előbb utóbb vissza
fogja kapni.
Ezek kezelhetetlenek.
‒ Én se várom el, hogy így
dolgozzunk együtt. ‒ A semmiből végre felszólalt az érintett is. Bűnbánó volt.
Furcsa, de minden szavát elhittem. ‒ Hatalmasat hibáztam, nagyon csúnyán
megütöttelek, és borzasztóan sajnálom. Én magam várom el, hogy ez az egész
megtörténjen.
Tehát igazam volt.
Reszkető írisszel néztem rá,
éreztem, amint elgyengül az arcom. Ő ugyanígy bámult rám vissza. Egymás
tükörképei voltunk.
‒ Akkor megcsinálom én ‒ fordultam
szembe a rokonaimmal.
‒ Hogy mi? – lepődtek meg.
‒ Daniel eldöntheti, hogy Vintől
kap egyet vagy tőlem.
Fagyos hangulat telepedett meg a
fiúkon, kivéve a hátsón. Daniel próbálta visszatartani a nevetését, azonban
elég nehezen ment neki. A fiúk óvatosságra uszítva, szinte alig láthatóan
rázták a fejüket.
‒ Most mi van? ‒ horkantam fel
értetlenkedve.
‒ Megbüntetni akarjuk, nem megölni!
‒ hebegett Vincent.
‒ Ezt most nem értem ‒ morogtam.
‒ Mindegy, mindegy, jó lesz! ‒
Dan még mindig röhögött. ‒ Legalább attól kapom, akitől kijár! ‒ Fancsali
arccal hátrafordultam, amire ő kajánul elvigyorodott.
‒ Hidd el, ez nem jó ötlet!
‒ Most már csak azért is tőlem
fogja kapni! ‒ kiáltottam mérgesen, majd teljesen elé csörtettem. ‒ Na, melyik
oldalra kéred?
Olyan magas volt, én pedig hozzá
képest olyan alacsony. Ez nagyon megijesztett volna más esetben, de most csak
le akartam rendezni ezt az egészet. Idióta férfibecsület.
Amikor látta, hogy elég nehezen
érném fel, csak még szélesebbre húzódott a mosolya. Ismét a hajába túrt, hogy
elsöpörje a homlokába omlott, hullámos tincseket. A fürtjei az esti homályban
feketének tűntek, pedig reggel még mogyoróbarnák voltak.
‒ Letérdeljek? ‒ kérdezte, de még
mielőtt válaszolhattam volna, végrehajtott a folyamatot.
‒ Még szemtelenkedsz is? ‒
vicsorogva húztam el a szám.
Vincent elégedetten lépkedett a
térdelő Daniel mellé, majd még mielőtt lecsaptam volna, hallottam, hogy odasúg
neki valamit.
‒ Szerintem készülj, állítólag öt
éves koráig farkasok nevelték.
Majdnem elröhögtem magam a férfi
megdöbbent ábrázatán.
‒ Á-állítólag? ‒ Tekintete Vinről
rám vándorolt, majd még egy kiáltás hagyta el a száját. ‒ Hé, a gyűrűt ne, a
gyűrűt ne!...
Aztán elhallgatott. Ahogy
behúztam neki, egyszerre öntött el az elégedettség mámorító íze, és az öklömbe
maró, csontrepesztő fájdalom.
Drága Sammy!
VálaszTörlésMár a fülszöveg első pár sorától megfogott a történet, szóval muszáj volt elolvasnom és nagyon remélem, hogy nem sokára folytatod. Nagyon szépen fogalmazol, csak úgy faltam a sorokat, abba sem akartam hagyni. Bő a szókincsed, gyönyörűek a tájleírásaid és jól érzékelteted a dolgokat.
A történet izgalmas és fordulatos, nem mindennapi! Amit furcsának tartok egy kicsit, hogy Daniel nem tehetett róla, hogy megütötte Sammyt. Hiszen Sammy ütött először, Daniel pedig csak védekezett, nem tudhatta, hogy ő az. Szóval én kicsit túlzásnak tartom ezt az erődben betervezett tortúrát.
De nagyon tetszik a történet, már várom a következő részt!
Imádom Vincent védelmező bátyó szerepét, miközben azért viccesen csipkelődik a húgával. Várom már, hogy Daniel is kibontakozzon és több szót kapjon. Jó lenne őt is megismerni.
Gratulálok a történethez! :)
Ölel,
Dorothy L.
Kedves Dorothy!
TörlésUarm ég, rettentően köszönöm :)) Hivatalosan is te vagy az első kommentelőm, annyira szépen köszönöm ^^ Meg a szép szavakat is! El nem tudod képzelni, hogy mennyire eszméletlenül jól esik :))
Érdekes amúgy, mert többen sem értették teljesen azt a részt. Természetesen nem arra gondolok, hogy ti vagytok a hülyék, én nem fejtettem ki rendesen :D De ki fogom :) hosszú történet lesz...
De nagyon remélem, hogy a továbbiakban sem fogok neked csalódást okozni, nagyon remélem, hogy szeretni fogod a sztorit! :)
Imád,
Sammy